Interjú Dr. Mező Róberttel

Nem csak azért kérdezem, mert ez az interjú A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány felületeire készül, de ugye a végtaghiányos gyermekekkel kapcsolatban több pozitív élményed van?

Hogyne! Az a félelmetes, hogy az érintett gyermekek ugyanúgy örülnek az életnek, mint aki ép testben született, sőt néha jobban. Máris nem igaz, hogy ép testben ép lélek. Szerintem ép lélekkel bármely test ép, örömmel viselhető. Csak mi hülye felnőttek el ne rontsuk!

Van valami statisztikád arról, hány ilyen kis páciensed volt?

Sajnos nem vagyok egy strigulákat húzó fajta. Sok.

De arról hátha van konkrétabb emléked, ki és mikor volt az első.

Összefolynak az évek. Úgy 1980 környékén. A névmemóriám nagyon gyenge. Csak történetekre emlékszem. Volt egy állami gondozott kislány, aki nem tudott beszélni, ülni, állni, mert hiányzott az egyik lába, az ágyban gurulva „közlekedett”. Egy gyermekotthonban élt, senki sem törődött vele. Annyira csenevész volt, hogy csak barkácsolni tudtunk neki művégtagot. Nem volt igazán gyermekágyunk, csak egy nyolcágyas férfi kórteremben. A férfiak gyönyörűen gondozták, törődtek vele. Egy hónap után a kislány járt, ha hibásan is, beszélt, kiderült, hogy szellemileg ép, csak az elhanyagolás miatt nem tanult meg beszélni. Ezt az egykori kislányt még ma is ismerem. Művégtagban, nővérként dolgozik.

Szép történet. Milyen érzés ilyenkor segíteni, illetve még inkább utólag az, hogy tudtál, tudtatok segíteni?

Úgy gondolom, hogy ezért mentem orvosnak. Akkor és ott profiként kell vizsgáljam a gyermekek szükségletét. Ez nem zárja ki az érzelmeket, mert az orvos is emberből van, de érzelem nélkül kell döntenem. Inkább a segíteni vágyás az, ami vezet. Az öröm abból adódik, ha sikerült.

A segíteni vágyás vezérelt A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány kötelékébe is?

Azért az orvos sincs fából! Inkább érzelmi a kapcsolódás. Sok kedves történetem van… Most találtam a neten, hogy meghalt Tettamanti Béla! Nyomot hagyott a világban. Én is arra törekedtem, hogy nyomot hagyjak magam után, ne csak úgy, mint csiga a nyálát. Sajnos ezt a nyomot most kezdik kiradírozni. Ez nem a depresszió jele, ez a jelenlegi realitás. Talán foghatok még ceruzát az életben.

Elmesélnél egyet a sok kedves történetből?

Az egyik kislány, aki alsóvégtagi részleges hiánnyal született, igencsak életrevaló volt. Fóton élt, a gyermekvárosban. Ott annak idején sok gyermeknek „társadalmi” pártfogója volt. Ez azt jelentette, hogy egy-egy állami gondozott gyermeket patronált valaki. Ennek a kislánynak egy taxisofőr volt a pártfogója. A kislány művégtaggal élt, minden csibészségben benne volt. Persze a gyermekek olyanok, hogy néha verekednek, és őt időnként csúfolták, hogy falábú. Több se kellett neki, levette, és azzal vett elégtételt. Szegény taxisofőr havonta hozta javításra a széttört műlábat. Egy másik kislány körülbelül tízéves volt, amikor hozzánk került. Lábszárhiánya volt, szintén művégtaggal élt. Szép volt látni felserdülni, gyönyörű nő lett belőle, egy igazi szőke bombázó. Párt is talált magának, ma kétgyermekes családanya. Az esküvő előtt biztosra akart menni, és eljött a vőlegényével együtt, hogy kapjon új művégtagot. Az ambulancián ez a gyönyörű fiatal nő azt súgta nekem: „Doktor bácsi, a vőlegényemnek azt mondtam, hogy baleset miatt vagyok ilyen”. Valóban baleset volt! Csak az anyaméhben érte, nem kellett nagyot hazudjak. Viszont megértettem, hogy már öregszem, mert ő volt az első, aki bácsinak szólított.

Mindig jól jön a fiataloknak az idősebbek segítsége. Mint most a tied az új lendületet kapó alapítványnak. Hogy tetszik az új irány?

Az indulás jó, az irány jó, még a lendületet fokozni kell. Sokan nem tudják, hogy van, tehát fokozni kell a társadalmi jelenlétet. A magam eszközeivel én is próbálkozom ebben segíteni.

Az interjút Mihályi András készítette.