Interjú Lévay Petrával, a kuratórium elnökével

Kezdjük a legfontosabbal: nálad mi a kapcsolódási pont?

Kisbabakoromban találtak rá az alapítványra a szüleim, édesanyám megpróbált minden lehetőséget felderíteni, amivel megoldást találhat a helyzetre, amelybe hirtelen belecsöppent, miszerint végtaghiánnyal születtem. Abban az időszakban, amikor én születtem, 1985-ben még nem állt rendelkezésre olyan technológiai háttér, hogy előre lássák, hogy végtaghiányos leszek, ezért nyilván ez sokkoló volt számukra, és megpróbáltak minden lehetőséget felkutatni, hogy a legjobbat tudják nekem megadni. Így jutottak el dr. Czeizel Endréhez, aki akkoriban amolyan mentora volt az alapítványnak, és ő javasolta a szüleimnek, hogy keressék meg az akkori vezetőt, Szendrő Zsuzsát. Aztán az egész család otthonra talált a szervezetnél, mert az alapítvány már akkor is nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy nem csak a végtaghiányos gyermekkel, hanem az egész családdal foglalkozott, és neki is biztosított programokat. Azt hiszem, én sem lennék az alapítvány nélkül az az ember, aki ma vagyok.

És hogyan lett az alapítvány kedvezményezettjéből a kuratóriuma elnöke?

Az alapítvány ebben az évben már harmincegy éves, ebből kifolyólag azok, akik alapították, és hosszú éveken át lelkiismeretesen viselték gondját, mostanra elfáradtak, ezért két évvel ezelőtt két régi gyermekkel átvettük a stafétát. Az első időszakban Hurtik Imrével és Csesznegi-Fényes Zsuzsival kezdtük meg a munkát, és próbáltuk visszaadni mindazt a sok jót, amiben mi is részesültünk fiatalabb korunkban. Ebben az évben pedig két új tagot is üdvözülhetünk sorainkban, dr. Mező Róbertet és Mihályi Andrást, róluk később olvashattok.

A közelmúltban mintha lett volna egy hosszabb szünet az alapítvány életében, mintha megszakadt volna a folyamatosság.

Körülbelül öt év maradt ki az aktív működésből, mert az előző kuratórium már nem tudott eleget tenni a jogszabályi követelményeknek. Ennek éppúgy voltak adminisztratív okai, mint személyesek. Mi pedig úgy gondoltuk, hiba lenne kihagyni egy ekkora aduászt, hogy felnőtt egy olyan generáció, amely tapasztalati úton tudna segíteni a mostani végtaghiányos gyermekeknek és családjaiknak. Mi már a saját bőrünkön tapasztaltuk a jó és a rossz döntéseket, így hiteles források lehetünk.

És hogy birkózol meg a megnövekedett felelősséggel, amit ráadásul önként vettél a nyakadba?

Szociálpolitika szakon végeztem, és az volt az álmom, hogy valamilyen módon segíthessek azokon az embereken, akik saját erejükből nem feltétlenül tudnak megbirkózni a rájuk rótt terhekkel. Az egyetem vége felé már láttam, hogy az én területem a fogyatékosságügy lesz. Így egyrészt mondhatjuk, hogy tapasztalati szakértő is vagyok, másrészt szakmai oldalról is látom a rendszer hibáit és lehetőségeit.

Neked könnyen ment saját erődből megbirkózni a rád rótt terhekkel?

Alapvetően mindenkinek ki kell alakítania a saját megküzdési stratégiáját, de nagyon fontos, hogy gyerekként segítséget kapjunk abban, hogyan is alakítsuk ezt ki. Én sem maradtam egyedül, mert a családom és az alapítvány támaszom volt ebben. A táborokban és összejöveteleken észrevétlenül tanultunk egymástól, és amikor azt láttam, hogy Kiss Zoli be tudta kötni a cipőfűzőjét, akkor én sem maradhattam le. Talán itt alakult ki a túlfejlett versenyszellem bennem.

Na igen, a sport. Hány éve is sportolsz versenyszerűen?

Kétéves koromban vittek le a szüleim Málnai Istvánhoz a Dagályba, Pike volt az alapítvány akkori úszóoktatója, és mindannyiunk pótapukája. Nem volt olyan gyerek, akivel ő ne szerettette volna meg a sportolást, így én is egy életre a rabja lettem.

De mintha ebben is lett volna egy hosszabb szünet, hisz én még úszóként ismertelek meg, most pedig triatlonosként kűzdesz a paralimpiáért.

Tizenkilenc évesen abbahagytam az úszást, mert elegem lett a korai kelésből, és a pontot az i-re az tette fel, amikor egyszer éppen az idő tájt érkeztem haza egy buliból, amikor el kellett volna indulnom a reggeli edzésre. Hazafelé sétálva azon gondolkodtam, hogy most jobban szeretnék más dolgokkal foglalkozni: sok minden érdekelt, például a szociális szakma. Nyolc évvel később egy rádióinterjúban megkérdezték tőlem, hogy nem fáj-e, hogy kimaradt az életemből a paralimpia. Akkor azt válaszoltam, hogy a sporttal is az volt a célom, hogy a fogyatékos emberekről alkotott képet pozitívabbá tegyem, és a tanulmányaimmal is ez volt a célom, nekem inkább ez az utam. Majd amikor hazaértem, rájöttem, hogy kinek is hazudok. Hiszen nagyon is fájt. Így egy hét múlva lent voltam ismét az uszodában, és egy új sportágban, a paratriatlonban kezdtem meg az utazásomat.

Tényleg sokat utazol… Hogy állsz most a Tokió felé vezető úton?

Félúton. Kétezer-húsz júniusa végén fog kiderülni, hogy kijutok-e az idei paralimpiára, de jelenleg a kvalifikációs lista tizedik helyén és a világranglista hetedik helyén állok.

Ez egyrészt hogy lehet, hiszen matematikai anomália, másrészt mit jelent az esélyeid szempontjából?

A világranglistán az elmúlt két év eredményeinek összesítése alapján történik a pontozás, a kvalifikációs lista pedig egyéves időtartamot ölel fel, kétezer-tizenkilenc júliusától kétezer-húsz júliusáig. A kvalifikációs lista első kilenc helyezettje jut ki egyenes ágon a tokiói paralimpiára, és még osztanak szabad kártyákat is egyes országoknak, de ez lutri, a lobbitevékenységen múlik.

A jelenlegi életedet teljesen áthatja a sport, amit az alapítvány keretein belül kezdtél el. Te mennyire akarod a mostani alapítvány életében hangsúlyossá tenni a sportot?

Mindenképpen szeretnénk, ha a gyerekek sportolnának, nem kell ennek feltétlenül élsportnak lennie, a legfontosabb számunkra, hogy egészségesek és boldogok legyenek. Emellett egy végtaghiányos ember szempontjából a sport, különösen az úszás nagy segítséget jelent a saját testképének elfogadásában. Az uszodában ugyanis nincs lehetőség takargatni azt, ami nincs, így kénytelen vagy vállalni a saját tested, szembenézni vele. A másik oldala, hogy a hiányos végtagokat valamilyen módon meg kell erősíteni, ennek kiváló módja a sport és a gyógytorna. A jelenlegi és a régi kuratóriumnak is célja, hogy támogassuk a gyerekeket abban, hogy minél többet sportoljanak. Egyébként azt gondolom, hogy egy sportoló már gyerekkorában megtanulja, hogy a céljai elérése érdekében áldozatokat kell hoznia, és kitartónak kell lennie. Szeretném, ha a mi gyerekeink is birtokában lennének ezeknek a tulajdonságoknak, azon felül, hogy egyenes a gerincük.

Végezetül: van valami mottód, ami neked segít, és ami esetleg másoknak is segíthet?

Én igazából nagyon egyszerű dolgokat szoktam magamnak mondogatni, még versenyek közben is. Lehet, hogy kicsit elcsépelteknek tűnnek majd, de manapság már minden kicsit elcsépelt: hogy bármire képes vagyok, csak meg kell minden tőlem telhetőt tennem érte, meg hogy hinni kell magunkban.

Az interjút Mihályi András készítette, a fotó a Tiliteo Fotóstúdióban készült Kiss Imelda portréfotós kezei nyomán.