Interjú Nagy Katával
Pásztory Dóri: Milyen volt az elmúlt másfél év egy kisbabával bezárva?
Nagy Kata: Ő még egy éves sem volt, amikor tavaly márciusban lezártak mindent. Neki kicsit másképp alakult a mozgás, a járás lassan indult, de nem volt hatalmas lemaradásban szerencsére. Az első fele könnyebb volt, mert alig volt valaki az utcákon, úgyhogy én lejártam sétálni babakocsival és mindenki nyugton hagyott. A második érdekesebb volt, mert szeptemberben kezdte volna a bölcsit, ami novemberre csúszott, akkor viszont elindult az újabb hullám, úgyhogy a kezdési nap előtti napon kérvényeztem a halasztást. Úgy éreztem nem szükséges nekünk ezt a kockázatot bevállalni, úgyhogy januárra toltuk a dátumot, amikor pedig beütött a harmadik hullám, úgyhogy még mindig itthon vagyunk együtt. Amikor szeptemberre beadtam a jelentkezést azt hittem, hogy készen állok visszatérni dolgozni, viszont nagyon örülök, hogy így alakult, mert úgy érzem, hogy ebben az elmúlt egy évben érkeztem meg az anyaságba, amibe végre nagyon jól érzem magam. Az első évben sokszor idegenül mozogtam ebben a szerepben, nem találtam meg azt a katartikus kiteljesedést, ami azért előbb utóbb a legtöbb nőnél megjön. Nekem ez több, mint egy év volt.
Pásztory Dóri: Ezt én is hasonlóan éltem meg.
Nagy Kata: Megfordult a fejemben, hogy ha nincs ez a járványhelyzet, akkor lehet, hogy elszalasztjuk ezt a fajta kötődést, ezt a fajta sikerélményt, ami most már neki és nekem is van. Amennyire paráztam tavaly tavasszal, amikor jöttek a sokkoló hírek és képek, annál inkább kaptam valami sokkal többet. Tényleg úgy álltunk hozzá a férjemmel, hogy nézzük meg hogyan tudjuk ezt az időt jól, értelmesen, saját magunk építésére szánni.
Pásztory Dóri: Hová mentél volna vissza dolgozni?
Nagy Kata: Egy biotechnológiai cégnél dolgozom, gyógyszerkutatással foglalkozik és klinikai hatósági vizsgálatokat végzünk. Én molekuláris biológus végzettségű vagyok és laborban szeretek dolgozni, de most nem mint kutató, hanem szolgáltató oldalon dolgozom.
Pásztory Dóri: Így is képzelted el ezt a szakmát?
Nagy Kata: A biológia, kémia és a matek érdekelt, a humán tárgyakban szinte csak kudarcélményem volt és nem is nagyon volt olyan tanárom, aki ezen tudott volna változtatni. De igazából úgy kezdődött, hogy gimis koromban néztem a Helyszínelők című sorozatot, amiben az első évadban elég nyersen mutattak mindent, amit én imádtam. Ott mutattak egy embert, aki laborban dolgozott és amikor megláttam a színes csöveket, centrifugákat, pipettákat, azt éreztem, hogy én ezt akarom. Addig soha nem láttam labort belülről.
Pásztory Dóri: Szerencse, hogy Tiszaújvárosban legalább a képernyőn keresztül eljutott hozzád ez a lehetőség.
Nagy Kata: Az egyetemi jelentkezésem elég érdekesen alakult, mert nagyon sok helyre beadtam, rengeteg minden érdekelt. Az első helyen az orvosi egyetem volt, ahol azt mondták, hogy próbáljam meg a felvételit, aztán majd kiderül, hogy végtaghiánnyal el tudom-e végezni, de végül nem is jutottunk el odáig. Örülök, hogy végül nem az lett, mert nem tudtam volna akkora lexikális tudást elsajátítani, mint ami ahhoz kell. Emellett még a biomérnöki szakot és gépészmérnökit is megjelöltem. Mindennek megadtam a lehetőséget. Az orvosin kívül mindenhova felvettek, de a biológia volt a második helyen megjelölve. Az akkor a természettudományi karon volt, egy általános, átfogó tudást kaptam, de láttam, hogy engem a laboratórium munka érdekel jobban. Szerencsére akkor hirdette meg a debreceni orvosi egyetem a molekuláris biológia szakot, ahol mesterképzésre jártam. Sikerült teljes mértékben manuális képzést és szakmát választanom, amit sejtettem mielőtt belevágtam, de nem tudtam, hogy milyen mértékben lesz szükség a kezekre. Arról fogalmam sem volt, hogy a sterilitáshoz minden esetben gumikesztyűt kell felvenni mindkét kézre. Voltak hiányosságok az álomképemben, pedig a TV-ben is volt a srácon gumikesztyű.
Pásztory Dóri: Akkor te sem látod egyértelműen magad végtaghiányosnak?
Nagy Kata: Egyáltalán nem láttam a saját korlátaimat ebben a helyzetben. Az elején ellavíroztam, amikor még nem kell annyit pipettázni, emellett rögtön alakult körém egy kis baráti kör, akik kisegítettek, ha olyan helyzetbe kerültem, hogy erre szükség volt. Az ott kiderült számomra, hogy sejtekkel szeretnék foglalkozni, amit steril környezetben egy speciális fülkében lehet vizsgálni, ahova én mindenképp be akartam jutni és ahova mindig kell gumikesztyű.
Pásztory Dóri: Mi lett a megoldás?
Nagy Kata: A protézis, amit előtte általános iskolában próbáltam ki, de akkor egyáltalán nem volt jó élmény. Akkoriban próbálgattam a szárnyaimat triatlonban és ahhoz kellett, de inkább féltem tőle, kényelmetlen volt és nem voltam igazán motivált és türelmes, hogy megszokjam. A triatlon szépen lassan kikopott az életemből, amikor viszont abba a helyzetbe kerültem, hogy felmerült a protézis használatának lehetősége, akkor rögtön Boronkay Peti jutott eszembe, akire azonnal ráírtam, hogy segítsen tájékozódni, hogy most mik a korszerű művégtagok. Egy szuper szakemberhez irányított, aki elképesztően lelkesen és elszántan kereste a legideálisabb megoldást. Egy szilikon kéz lett a legjobb, ami picit puhább, mint a régi merev kezek. Nekem amúgy azzal sem lett volna gondom, a csövek átmérőjére határozta volna meg az ujjak közötti távolságot és nekem semmi másra nem volt szükségem, minthogy a csöveket meg tudjam tartani az egyik kezemmel. Az az érdekes, hogy ha túl tudtunk volna lépni azon, hogy a protézisnek kéz formájúnak kell lennie, lehet, hogy egy sokkal praktikusabb megoldást találtunk volna ki. Pedig nekem tényleg csak funkcionális célokat szolgálna, nem esztétikait, de valahogy ezt a korlátot mégsem tudtuk ledönteni. Tíz éve még nem volt egyáltalán 3D nyomtatás meg robotkar, úgyhogy nem is nagyon láttunk ilyet, így nem merült fel más lehetőség. Ez nagyon sokat változott azóta és rengeteget fejlődött. Végül nekem olyan protézisem lett, amiben fém szálak vannak a szilikon formában, úgyhogy egy picit tudok szorítani rajta, de nem nagyon szoktam állítgatni. Egyszerű felvenni, ráhúzom a gumikesztyűt és mehetek a fülkébe.
Pásztory Dóri: Aki egy ilyen területen dolgozik, abban van olyan vágy, hogy felfedezzen valamit, ami emberéleteket ment meg vagy valamelyik betegség gyógyításában hatalmas előrelépést jelent?
Nagy Kata: Persze, akkor még biztosan, amikor az embert felveszik az egyetemre, hát hiszen biztosan azért vettek fel, mert okos vagyok és tehetséges. Aztán rájössz, illetve én elég hamar rájöttem, hogy abból a 180 emberből, aki oda került, nem a felső 10%-hoz tartozom, akinek van esélye a Nobel-díjra. Úgyhogy nekem az volt a motivációm, hogy szeretem, amit csinálok, kíváncsian tanulok, de tisztában vagyok a korlátaimmal. Egy jó csapatban, egy szerelemtémával nem biztos, hogy kiugró tehetségnek kell lenni ahhoz, hogy az ember szép sikereket érjen el, de ehhez kellenek az ideális körülmények is.
Pásztory Dóri: Most viszont az anyaság a „szerelemtéma” az életedben. Ott is tudod hasznosítani a precíz tervezést?
Nagy Kata: Próbáltam, éppen ezért az elején nagyon küzdelmesnek éltem meg ezt az új szerepet. A gyerekágyi időszak nagyon megviselt. Addig szinte teljesen a munkámnak éltem szakmai burokban, de a kislányom születése után rá kellett jönnöm, magánemberként nem láttam olyan jól a saját korlátaimat, mint mondjuk a szakmámban. Meg kellett tanulnom elengedni a kontrollt és megtalálni ezt a másfajta flow élményt, ami a gyerekkel töltött idő jelent.
Pásztory Dóri: Meg a nem mérhető sikert. Nekem legalábbis ez volt egy nehézség.
Nagy Kata: Ez így van, de az nagyon nagy sikerélmény volt, hogy meg tudtam tanulni a gyerekem igényeire figyelni és úgy alakítani a nevelési elveket, ahogy neki jó. Ez az elején kétségbeejtően nehéz volt, mert azt a nyomást éreztem, hogy én vagyok az anyja, nekem biztosan tudnom kell, hogy mi a jó neki, de tele voltam bizonytalansággal. Aztán előjött belőlem a szakember és elkezdtem úgy tekinteni egyes helyzetekre, mint egy kísérletre. Figyeltem, hogy ha elé rakok valamit, akkor arra mit reagál, vajon miért azt váltja ki belőle. Ettől könnyebb volt egy kicsit.
Pásztory Dóri: Én Fényes Zsuzsit hívtam többször kétségbeesve anyasági kérdésekben. Neked volt esetleg olyan alapítványi tag, akihez tudtál segítségért fordulni?
Nagy Kata: Nekem nagyon furcsa, vegyes érzésekkel teli viszonyom volt az alapítvánnyal. Én Borsod megyéből úgy csöppentem bele A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány életébe, hogy pont egy generációs árokba kerültem, a nagy, kezdő csapathoz képest túl fiatal voltam, az én korosztályom meg még nem volt annyira aktív. Én úgy határoznám meg magam, hogy én voltam a nagyok után rohanó, vidéki rajongó kislány. Én is az indulástól kezdve tag voltam, de valahogy rám senki nem emlékszik, mert én vagyok az idegesítő kicsi a csapatban. Hozzám korban legközelebb a Petra volt illetve a régiek még emlékeznek Zsiga kishúgára, Lili-re, aki szintén mindig ott volt és nagyon jóban voltunk.
Pásztory Dóri: Akkor neked nincs meg az a szinte már cukormázas idilli kép, ami mondjuk nekem megvan a szemléletformáló élményekről és az egész életen át tartó barátságokról?
Nagy Kata: Nekem inkább az volt az élményem, hogy látom ezt a képet és nagyon szeretnék én is részese lenni, de a korom miatt és a távolság miatt ez nem valósult meg úgy, mint a nálam 4-5 évvel idősebbeknél. A szemléletformáló élmény teljesen megvolt, mert nekem tényleg példaképek voltak az alapítványi tagok és a szüleim is sokszor példálóztak velük, ami abszolút motiválóan hatott rám. Ilyen szempontból ez a néhány év korkülönbség arra jó volt, hogy volt előttem egy út, láttam, hogy kiknek hogyan halad az élete és milyen lehetőségek nyílnak meg számukra. Meg aztán a Petrával is visszataláltunk egymáshoz és a Boronkay Petivel is rendszeresen keresztezzük egymás útját, úgyhogy azért megmaradtak ezek a fontos kapcsolatok.
Most már tudom, hogy mennyire fontos volt az az élmény, hogy a táborban nagyon sokféle ember jött, különböző személyiséggel, háttérrel és pusztán attól, hogy mindannyian végtaghiányosak vagyunk még nem biztos, hogy nagyon sok más közös is van bennünk. De mégis ez az élmény nagyon sokat tanított nekem az elfogadásról, arról, hogy tudjam mennyire sokfélék vagyunk és a barátság nem a testi adottságokon múlik.
Pásztory Dóri: Volt olyan is, hogy azt mondtad, hogy inkább szeretnél otthon maradni és kihagyni az alapítványi tábort?
Nagy Kata: Igazából nem nagyon, mert azért mindig megvolt az a pár húzónév, akivel be lehetett lelkesíteni és akik miatt szívesen mentem. Az persze nem volt jó, amikor valamiért mégsem jött valamelyik barátom és ott maradtam teljesen új, ismeretlen gyerekekkel, akikkel nem mindig találtam meg a közös hangot. Az is segített, hogy általában tematikus táborokba mentem, ahol a társaság mellett azért az is vonzó volt, hogy lehet valami újat tanulni. Számítástechnika, angol, úszás, kézműveskedés, izgalmas programok, ezek azért általában vonzottak. Aztán később az úszás is adott egy erős közösséget Vados Bencével, Tóth Totóval, Illés Fannival.
Most már tudom, hogy mennyire fontos volt az az élmény, hogy a táborban nagyon sokféle ember jött, különböző személyiséggel, háttérrel és pusztán attól, hogy mindannyian végtaghiányosak vagyunk még nem biztos, hogy nagyon sok más közös is van bennünk. De mégis ez az élmény nagyon sokat tanított nekem az elfogadásról, arról, hogy tudjam mennyire sokfélék vagyunk és a barátság nem a testi adottságokon múlik.
Pásztory Dóri: A te végtaghiányod szinte alig észrevehető. Ez okoz neked bármi fajta nehézséget abban, hogy felvállald, megmutasd, szóba hozd, ha nem veszik észre az emberek?
Nagy Kata: Ennek szerintem van egy kamaszos lefolyása, ami nálam is megvolt, amikor inkább dugdostam. Ez személyiségtől is függ meg a gyerekkori élményektől. Most egyébként anyaként szerintem feltűnőbb ahogy mondjuk a játszótéren kiveszem-beteszem a kislányomat a hintába, de most már semmilyen szinten nem zavar. Kamaszkoromban, amikor többször is megesett velem, hogy odajött hozzám a biztonságiőr a boltban, hogy mit dugdosok a kezemben, akkor azért nem viseltem jól. Azután tényleg elgondolkodtam, hogy talán feltűrve kéne hordanom a kabátujjamat a boltban, mert tényleg nem egyszer fordult ez elő velem. De ezen kívül valahogy mindig azt éreztem, hogy bizonyos életszakaszokban mindenki küzd magával egy kicsit, ki ezért, ki azért. A kamaszkor ilyen, meg kell élni ezeket a hullámvölgyeket, csak akkor nem tudjuk, hogy ezekkel a kételyekkel, érzésekkel, önbizalomhiánnyal, érzelmi kilengésekkel nem vagyunk egyedül. Azokban az években a hormonok miatt hiperérzékeny az ember, nem a végtagok miatt.
Most már tudom, hogy mennyire fontos volt az az élmény, hogy a táborban nagyon sokféle ember jött, különböző személyiséggel, háttérrel és pusztán attól, hogy mindannyian végtaghiányosak vagyunk még nem biztos, hogy nagyon sok más közös is van bennünk. De mégis ez az élmény nagyon sokat tanított nekem az elfogadásról, arról, hogy tudjam mennyire sokfélék vagyunk és a barátság nem a testi adottságokon múlik.