2021-es évet záró interjú Szauer Veronikával
Kedves Vera! Nagyon örülök, hogy elfogadtad a felkérésünket az interjú kapcsán. Mi az alapítvány programjai révén ismertük meg egymást. Sokat önkénteskedtél nálunk, különösen a virtuális futások lebonyolításánál. Mesélnél pár gondolatot magadról?
Vera vagyok. Egy kicsi baranyai faluból indultam a meleg családi fészekből, és eltökélt vágyam volt, hogy a pécsi közgázon keresztül igazi budapesti városi dáma lesz belőlem 🙂 Végülis, volt ilyen szakasza is az életemnek, de most már 11. éve élek csodásan főző kedves férjemmel és két jófej gyerekemmel a budapesti agglomeráció szélén. Ha azt mondanám a falusi kislánynak, hogy 30 év múlva télen azért várja a tavaszt, hogy teleültethesse a magaságyást: biztos megdobál könyvekkel 🙂 A munkámat bár szeretem, de nem az az életem, hanem ami körülötte van; és hát én elég jól körül tudom zsúfolni, ebben piszok jó vagyok. Az egyik kolléganőm kérdezte meg a napokban mindenféle vicces él nélkül: ‘Vera, te amúgy hiperaktív vagy?’ Hát, ezek szerint kívülről így nézek ki 🙂
Mi a legkedvesebb emléked az alapítványról és miben segített a családotoknak?
2012. novemberében született meg Peti fiam. Nekünk igen soká tartott mire rátaláltunk az Alapítványra, csak 2015-ben kezdtük az ismerkedést.Most végiggondolva olyan sok alkalommal voltunk már alapítványi rendezvényen; mindegyik adott valamit jót, vagy elvett a nehézségekből. A régi Alapítvánnyal felnőttek kedvessége és nyitottsága és az új Alapítvány szülőtársainak tapaszatlatai mind segítettek túllendülni a vélt vagy valós nehézségeken. A legkedvesebb emlékek az első üzenetváltások a sorstárs szülőkkel: a megnyugtató és bíztató mondatok.
Ti tudtátok, hogy kiskeze lesz a Petinek vagy meglepi volt? A hír feldolgozása nálatok hogy zajlott?
A terhesség alatti összes ultrahangon rejtegette Peti a meglepetését: a jobb alkar végtaghiányát. A szülésnél legjobban az orvos gárda lepődött meg annyira, hogy azonnal kiszaladtak Petivel, ahogy megszületett, én nem is láthattam. Szerencsére a gyors vizsgálatok után egyből az apukája karjaiba kerülhetett, és miután engem is elláttak (végtelennek tűnő idő után) én is a kezembe vehettem. Ott és akkor csak arra gondoltunk ölelve őt, hogy Peti (nekünk) így tökéletes, és mindent meg fogunk tenni érte. Utólag megtuduk, hogy a családjainkat hogy érintette ez: nekik a születés és az ölelés eufóriája nem nyomhatta el a hirtelen támadt szomorúságukat. Szülőként minket is meglepett hullámokban az önvád (tehethetünk-e mi erről), a tanácstalanság (hova menjünk, kit kérdezzünk), a szomorúság (vajon mindenre képes lesz-e, amire vágyik) és a félelem (hogy tudjuk majd megvédeni a gonosz megjegyzésektől). De ezeknek a hullámoknak az amlitudója szépen elcsitult idővel: a család mindenben melletünk állt; a kezdetektől segítő és kedves emberek vettek körül minket; Petit pedig szuper elfogadó és támogató közösségbe kerül oviban és suliban is, amiért nem lehetek elég hálás.
Peti hihetetlen ügyes, bátor és nyitott gyerekké cseperedett, aki – úgy érezzük – elfogadja magát, és ez a lényeg. 🙂
Biztos vagyok benne, hogy sosem unatkozol a család, munka, gyerkőcök mellett. Hogy sikerül megoldani az időbeosztást, hogy még az önkénteskedés is belefér?
Nahát, látod, fogalmam sincs 🙂 Nem vagyok az a precízen tervező típus, de az valahogy nagyon mélyen gyökerező igényem, hogy a muszáj dolgok (meló, háztartás..) mellett legyenek egyensúlyban tartó örömet okozó, feltöltő tevékenységek, és ilyen az önkénteskedés is.
Megosztanál pár gondolatot az olvasókkal arról, hogy milyen tevékenységekkel segítetted az alapítványt?
Mivel nem vagyok budapesti, így csak egyszer tudtam beugrani az Alapítvány székhelyére egy dumcsis takarításra Petrával, inkább messzebbről segítek.
A Segíts kézzel-lábbal virtuális futás szervezésében igyekszem minden alkalommal aktívan részt venni. Ez nekem elég testhezálló, imádok futni 🙂 A legutóbbi eseményhez sikerült pár veresnyirodától nevezést kérnem kisorsolható ajándékként, illetve a kedvenc online torna csapatom (Gyerünk Anyukám) is a rendelkezésünkre bocsátott a futás témában cikkeket, videókat. A legkedvesebb feladatom a teljesítésért kapott Oklevek kiküldése: amikor ismerős nevét látom rajta, az felér egy öleléssel 🙂 Köszönöm.
A másik hobbim a horgolás, így A végtaghiányos gyermekeket támogatók közösségének licitcsoportjába is igyekszem bedobni szezononként valami apróságot, amivel az Alapítvány nyer kisebb összegeket.
Úgy érzem, Peti kapcsán olyan sokat kaptunk, az Alapítványtól is, nagyon jól esik, hogy ilyen módon visszaforgathatok egy keveset.
Vera, ezúton is szeretnénk megköszönni az egész éves munkádat! Köszönjük, hogy támogatsz minket! Vera önkénteskedik nálunk! Vera menő! Légy olyan, mint Vera!
