„Itt mindenki a maga módján lehet jelen.”

„Itt mindenki a maga módján lehet jelen.”

– Ezen nyáron kezdtél önkénteskedni az alapítványnál, és már két táborban is jártál velünk: a művészetterápiás táborunkban a kicsikkel és a tinitáborban a nagyokkal. Miben volt más a kettő? 

– A kicsik tábora után most teljesen más volt a dinamika. A tinikkel már másképp lehet kapcsolódni: több a beszélgetés, nagyobb az önállóság, és érezhető, hogy ők már nagyon keresik a saját helyüket a világban. Közben ugyanúgy megvan bennük a játékosság is, csak máshogy jön elő. Nekem nagyon jó élmény volt látni, hogy pár nap alatt mennyire fel tudnak oldódni, és milyen természetesen tudnak egymáshoz kapcsolódni. 

– Jiu-jitsu-bemutatót is tartottál a gyerekeknek. Miért gondoltad, hogy ez jó kapcsolódási pont lehet számukra? 

– Magam is végtaghiányos vagyok, ezért első kézből tudom, milyen fontos szerepe van a sportnak az önkifejezésben és az önfejlesztésben. Több mint tíz évig kungfuztam és úsztam, most pedig lassan négy éve brazil jiu-jitsuzom. Ebből három éve versenyzem, és három magyar bajnoki címet is szereztem. 

Számomra a sport nemcsak edzés vagy versenyzés, hanem a teljes élet egyik elengedhetetlen alapja. Azt szeretném átadni a fiataloknak, hogy a mozgás lehet öröm, kapaszkodó és önbizalomforrás, valamint nagyon sokat ad ahhoz is, hogyan érezzük magunkat a saját bőrünkben.

– Voltunk egy egész napot nálatok a Balatonon – hogy érezted magad? 

– Nagyon szerethető nap volt. Fürödtünk, pihentünk, pizzát ettünk, igazi nyári hangulat volt. Közben Bonczidai Éva is velünk volt, és rendhagyó irodalmi órát tartott az időről, az emberről, a mesterséges intelligenciáról, valamint arról, hogyan gondolkodunk magunkról. Szerintem ez a tiniknél különösen jó, mert ők már nagyon izgalmasan tudnak rákérdezni a világra. 

– A Dinnyési Parasztudvarban mindenki a maga módján fedezhette fel a helyet. Neked mi tetszett benne a legjobban? 

– Ott volt minden: szamarak, malacok, libák, alpaka, mászkálás, nézelődés, lovaglás és traktorozás. Szerintem azért volt jó program, mert nem kellett mindenkinek ugyanúgy részt vennie benne. Aki aktívabb volt, ment és kipróbált dolgokat, aki pedig inkább nézelődött, annak is bőven volt mit felfedeznie. Én személy szerint a teheneket bírtam a legjobban. 
 

– Mi maradt meg neked leginkább a táborból? 

– A falmászás volt az egyik csúcspont. A gyerekek nagyon élvezték, drukkoltak egymásnak, próbálkoztak, hol több, hol kevesebb sikerrel, de folyamatos lendülettel. Jó volt látni rajtuk a kíváncsiságot és a kitartást, ahogyan egyre feljebb jutottak a falon. 
 

– Mesélnél az estékről is? 

– Az estékből általában hatalmas Munchkin-háború lett. Aki ismeri a játékot, tudja, hogy az nem egyszerű társasozás, hanem sok taktika, nagy összeveszések és szövetségek – szóval minden, ami egy jó társasjátékhoz kell. Jó lezárása volt a napoknak. Kicsit mindenki fáradt volt már, de azért még senki nem akarta abbahagyni. 

– Mit gondolsz, miért fontos ez a tábor a végtaghiányos fiataloknak? 

– Szerintem azért, mert itt nem kell semmit túlmagyarázniuk. Egyszerűen csak együtt lehetnek olyanokkal, akik sok mindent akkor is értenek, ha azt nem kell kimondani. Játszanak, másznak, beszélgetnek, nevetnek, és közben valahogy nagyon természetesen kapcsolódnak egymáshoz, egy olyan hullámhosszon, ami sokak számára érthetetlen.   

A kamaszkor amúgy sem egyszerű időszak, és szerintem nagyon sokat jelent, ha van egy hely, ahol nem az a fő kérdés, hogy miben vagy más, hanem az, hogy min lehet nevetni, miről beszélgetünk este, mit próbálunk ki együtt, vagy kinek drukkolunk falmászás közben. 

– Te már felnőttként csatlakoztál az alapítvány munkájához. Neked mit jelentett volna, ha már gyerekként találkozol velünk? 

– Amióta figyelem az alapítvány csoportjait és programjait, nagyon összetartó, barátságos közösséget látok, amelynek tagjai, ahol csak tudják, segítik egymást, és maguk sem félnek segítséget kérni. Számomra különösen fontos és szimpatikus, hogy a gyerekek mennyi támogatást kapnak a sportoláshoz és az egészséges élethez. 

Talán, ha gyerekként találkoztam volna az alapítvánnyal, jobban a paralimpiai sportok felé fordulok. Egyáltalán nem bánom azonban, hogy így alakult, hiszen a brazil jiu-jitsuban találtam meg a sportomat, és így egy újabb, egyedibb mozgásformát tudok megmutatni a gyerekeknek. 

– Mit viszel magaddal ebből a táborból? 

– Mindkét táborban elképesztő élmény volt látni, milyen természetesen és egyszerűen barátkoznak a gyerekek. Egy ilyen közösség részének lenni olyan dolgokat adhat, amelyek az embert egész életében végigkísérik. Segítik egymást, játszanak és szórakoznak, mindenki a maga módján, de talán éppen ez teszi olyan közvetlenné ezeket a táborokat.