Egy szemléletformáló előadás beszámolója

Hogyan lehet legjobban átadni a végtaghiányosság témáját kisiskolások számára? Elsősorban személyesen, hogy (szó szerint) első kézből informálódhassanak, és kisebb körben, osztályszinten, hogy bátrabban hozzászólhassanak, kérdezhessenek. Ezért örültünk a szavazatoknak a Tesco „Ön választ, mi segítünk” pályázatán, ahol második helyezést ért el A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány egy olyan projekttel, amely keretein belül közelebb hoztuk a végtaghiánnyal élő emberek témáját az általános iskolás korosztály számára, és reméljük, hogy ezután könnyebben tudnak kapcsolódni az ilyen típusú fogyatékossággal élő társaikhoz.

Én több szempontból is érintett vagyok, mert három-három ujjal születtem, és négy gyermekemből kettő örökölte is ezt a fajta végtaghiányt. Miattuk még inkább motiválva vagyok, hogy a jövő generációját empatikusabbá, elfogadóbbá, nyitottabbá formáljuk. Ugyanezen a pályázaton nyert korábban egy kisfilm („Az én kezem, az én lábam”), ezt egy kamasz fiúval, Csanáddal és velem forgatták. Lévay Petra, az Alapítvány vezetője megkeresett, hogy vigyem el ezt a kisfilmet az iskolákba, és beszélgessünk róla, illetve ezzel kapcsolatban a végtaghiányról. Megtisztelt, hogy rám gondolt, örömmel vállaltam el ezt a feladatot.

Első körben két iskolát kerestem meg, hogy nyitottak-e egy szemléletformáló előadásra ezzel a témával kapcsolatban. A nagyfiam iskoláját, az Óbudai Szalézi Szent Péter és Pál Iskolát, valamint a régi középiskolámat, a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumot kerestem fel. Az általános iskolás korosztályt jelöltük meg célcsoportnak, a már olvasásban is jártas 3.osztályosoktól kezdve jártam az osztályokat 8.osztályig bezárólag. Ebben a két iskolában nemcsak nyitottak voltak erre a lehetőségre, de kérték is, hogy minél több osztályhoz eljuthasson az üzenetem. Sőt, a Szent Imrében szívesen látnának később egy gimnazistáknak szóló előadásra is, reméljük lesz ilyen lehetőség a jövőben. Így ebben a két iskolában sikerült 258 gyermekkel találkoznom egy különleges tanóra keretében, túlteljesítve a pályázatban elvártakat.

Szerettem, ha nem mondtak rólam előzetesen sokat az osztályfőnökök, mert így tényleg első benyomás alapján tudtak válaszolni a diákok az első kérdésemre: hogyan írnának le engem másoknak, mik azok a tulajdonságok, amik első ránézésre tudhatók rólam? Ezzel az asszociációs játékkal kezdtem az órát: felrajzoltam a táblára krétával az alakomat, és közben a diákok válaszokat adtak, elsősorban külső tulajdonságokról, pl. magasság, alak, frizura, szemszín, stb. Előre kinyomtattam egy csomó tulajdonságot, de így is tudtak újat mondani, ezeket is felírtam, pl. jó hangú vagy kedves. Az így keletkezett cetlikkel teleragasztottam a felrajzolt alakomat, és az alak szépen lassan eltűnt a kártyák alatt. A tulajdonságok között első volt általában a „szemüveges” címke, viszont a kezemet nem mindig vették észre, így a végén jobban ki tudtam emelni, hogy ez aztán végképp megkülönböztet a többiektől, nem hétköznapi.

Végül összegeztem a látottakat: ezek mind én vagyok. Ez a rész a testem. De ennél sokkal több minden van belül. Ezután felragasztottam a nem látható tulajdonságaimat: kreatív, érzelmes, megértő barát, hű feleség, odaadó anya, stb. Közben folyamatosan szedtem le a felragasztott kártyákat az alakomról, és körbe rendeztem, hogy látható legyen a végére a rajz. Vannak tehát öröklött és választott tulajdonságaink, van, amit szeretünk, van, amit kevésbé, van, ami megváltoztatható, van, ami nem. Van látszó és láthatatlan, van eltitkolható és nem eltitkolható. De a legfontosabb: mi elfogadjuk-e saját magunkat. Az üzenet tehát az volt, hogy ez mind én vagyok, külső és belső, nem gondolhatok csak egyféleképpen magamra. Úgy fogok látszódni, ha nem hagyom magam felcímkézni, erre buzdítottam őket is.

Ezután következett a közös filmnézés. Nagyon lekötötte a gyerekeket, Miklós Ádám remek filmet készített. Volt olyan tanár, sőt igazgató is, aki előre megnézte a kisfilmet, és már akkor megérintette.

A film után kiosztottam egy a filmhez kapcsolódó és paralimpikonokról szóló feladatsort, amelyet az időhiány miatt együtt oldottunk meg. A filmhez kapcsolódó kérdéseknél három lehetőség közül kellett a helyes választ megadni, a paralimpikonokról szóló kérdés összekötős feladat volt. A diákok az óra elején voltak aktívak, és itt, a válaszadásban. Kicsit irányítottak voltak a kérdések, nem a tudásfelmérés volt a cél, hanem a gondolatébresztés. Nagyon örültem, mikor meséltek saját élményeikről, kivel találkoztak, hol láttak hasonlót, mit tudnak a paralimpiáról, melyik paralimpikont ismerik, és többször előkerült, kinek a nagypapájának volt üvegszeme. Lelkesen kapcsolódtak a témához, volt, aki óra után jött oda, és mesélte el, mennyire nem érdekli a fél karú unokatesóját, hogy máshogy néz ki és milyen jófej.

Ha jutott rá idő, akkor közösen megoldottunk egy testileg más mesehősökről szóló keresztrejtvényt, ezt főleg a kisebbek miatt készítettem, kivetítve az adott rajzfilmfigurát. És az utolsó percekben egy könyvajánlót is beszúrtam, főleg az alsósoknak: Kiss Judit Ágnes A csodabogár című könyvéről meséltem, és minden iskola könyvtárában otthagytam egy példányt.

A kérdésekre hol a végén hagytam időt, hol a teszt közben kezdtem mesélni, és akkor oldódtak fel. Jó alkalomnak azt éreztem, mikor érdeklődtek, kérdeztek, akár olyanokat, hogy fáj-e az ujjaim hiánya, vagy hogy tanultam meg írni, rajzolni, akár olyan gondolatébresztő kérdéseket, hogy ha kívánhatnék, kívánnék-e inkább öt ujjat magamnak vagy a gyerekeimnek. Nagyon függött a nyitottság és bátorság az osztály összetételén, dinamikáján, pl. egy fiú többségű osztályban a lányok a szünetben jöttek oda kérdezni. De az, hogy átment az üzenet, lekötötte őket a téma és egy kicsit tágítottuk a világnézetüket, az biztos. Engem is épített minden egyes alkalom, remélem lesz még ilyen.