Interjú Barabás Lőrinccel

Te nagyon sokszor ott voltál az alapítványi évzáró ünnepségeken, ami az év egyik fő eseménye volt gyerekkorunkban. Hogy emlékszel ezekre?

Jó érzés visszagondolni ezekre, ilyenkor találkozhattam a barátaimmal és az ösztöndíj is motivált, mindenféle szereplésért meg teljesítményért lehetett pénzjutalmat kapni, úgyhogy ott már egészen korán elkezdtem trombitálással fellépni. Aztán pár éve visszatértem felnőttként, na ilyenkor szembesülök azzal, hogy bizony felnőttem, mert már többen köszönnek csókolommal, mint sziával. Ezek az alkalmak mindig elgondolkodtatnak, hogy mit is kaptam én ettől a szervezettől és mindig arra jutok, hogy egy nagyon szuper közösséget, amit a rengeteg közös emlék és élmény tart életben. Egy nagyon aktív összetartó generáció volt a miénk, aminek az egyik motorja Pista bácsi volt és az úszás, de aztán az is segített, hogy a különböző életszakaszainkban, gyerekkorban, kamasz évek óta, fiatal felnőttként majd most, családos emberekként folyamatosan volt átfedés az életútjaink között.

Szeretsz nosztalgiázni?

Igen, régebben naplót is írtam, mostanában már ritkábban, de hiányzik. Jót tesz az embernek, ha időről időre ránéz az élete történéseire. Hallottam valahol, hogy Bruce Lee naponta 10-20 percet állt a tükör előtt és farkaszszemet nézett önmagával, ami olyan energiákat és érzéseket generált benne, amik visszahatottak az ő személyiségére. Nem túl sűrűn csináltam eddig, de valami ilyesmi érzés nekem, amikor átolvasok egy régi naplót vagy megtalálok egy régi képet. Ezeket nagyon jó újra látni.

Ha a gyerekkorodnak lenne egy zenéje, akkor mi lenne az?

Az Aerosmith. A maga egyszerűségével és popularitásával hatalmas élmény volt gyerekként. Mindig nyitott voltam mindenféle zenei stílus iránt, de ahogy most feltetted ezt a kérdést, teljesen egyértelműen ez villant be először. Emlékszem 10 éve Münchenben elmentem meghallgatni őket élőben és elképesztően jó élmény volt.

A szüleid hogy találtak rá az alapítványra?

A szüleim ’83-ban nem tudták, hogy mi ez az egész, miért születtem végtaghiánnyal, úgyhogy elmentek Czeizel Endréhez. Vicces, hogy a folyosón találkoztak Batizi Dávid szüleivel, akivel nagyon jó barátok lettünk később. Én úgy emlékszem, hogy az elején az alapítvány fő célja a gyógytorna és az úszás lehetőség biztosítása volt.

Te hiszel a sorsszerű találkozásokban?

Azt hiszem inkább a karmában hiszek vagy legalábbis abban, hogy ahogy te hatsz a világra az úgy hat vissza rád is. Amikor az ember fél karral vagy kevesebb ujjal éli az életét, akkor van egyfajta kognitív disszonancia, más a külső és a belső kép. Én önmagamra mindig teljes emberként gondoltam és volt, hogy amikor fényképen megláttam, hogy rövidebb az egyik karom, akkor egy különös látvány volt saját magam számára is. Ma már a digitális technológiának köszönhetően sokkal több és intenzívebb képanyag gyülemlik fel az emberekről, mint mondjuk mi a gyerekkorunkban. Én szinte nem is voltam tudatában annak, hogy valami különleges vagy furcsa lenne bennem. Talán emiatt is, de nagyon sokszor kaptam azt a visszajelzést a barátaimtól, a környezetemtől, hogy ők is elfeledkeznek róla. Ez viszont idővel megváltozott többek között az odanézések miatt is és azért már eszembe jut.

Persze, de amikor mi ennek már tudatába kerültünk, addigra már volt egy nagyon erős önképünk, ami elbírta a „nézéseket”.

És azt hiszem itt jön be a képbe, hogy miért volt nekünk olyan fontos az alapítvány és az ottani társaság, mert ebben a társaságban megéltük azt, hogy hasonlóak vagyunk, hogy volt egy közösség, amiben egyáltalán nem számítottunk különlegesnek és ez összekötött minket és barátságokat, szoros emberi kapcsolatokat adott. Én jártam egy csomó külön órára, ahol épekkel voltam körülvéve, de tök jó volt, hogy voltak olyan foglalkozások, mint a gyógytorna vagy az úszás, ahol meg végtaghiányosokkal, amihez rengeteg vidám élmény kötődött.

Az zavart, hogy előadóművészként nem csak a zenéről kell beszélned, hanem arról is, hogy hogyan fogod a trombitát és miért tartod úgy, ahogy?

Igen. Fiatalon utcazenéltem sokat Nyugat-Európában és egyszer egy utcai árus azt mondta, hogy szerinte soha nem lesz olyan érdekes az, amit trombitálok, mint az, hogy fél kézzel trombitálom. Ez nagyon mellbevágott akkor és azóta is sokszor eszembe jut, de a zenében pont az a jó, hogy sokszor úgy jut el az emberekhez, hogy csak hallják, de nem tudják ki és miként adja elő. De emlékszem azért nagyon sok interjúban előkerült, bármilyen szakmai ügy vagy siker kapcsán kérdeztek. De ezt már el tudtam fogadni.

Na de tényleg, hogy került a kezedbe trombita?

Apukám, Barabás Márton képzőművész szobrokat és festményeket készít hangszerekből, mi pedig egy műterem lakásban nőttünk fel, apukám otthon dolgozott, úgyhogy  volt egy csomó kiszuperált hangszer, amikből készítette a műalkotásait. Nekem a gyerekkori szülinapi zsúrjaimon az volt a program, hogy ezeken a bolhapiacokon, itt-ott összeszedett hangszereken csaptuk a zajt. A trombita kézfogása természetesen, gyerekkoromtól megvolt, aztán 12 voltam, amikor elkezdtem trombitálni a kerületi zeneiskolában. Azt gondolom, hogy amikor valaki szakmát választ, akkor megpróbál olyan irányba indulni, hogy ha valamilyen hiányossággal születik, akkor az minél kisebb hátrányt okozzon neki az adott területen. A trombitán 3 billentyű van, így nekem az egy elég evidens választás volt. Trombita, harsona talán a leginkább azok a hangszerek, amit egy kézzel játszanak, de van félkarú gitáros is. A zongoradarabok nagy részét nem lehet egy kézzel lejátszani. Bár volt egy híres zongorista, akinek az első világháborúban levitte a kezét egy bomba és a két világháború között több zeneszerző is írt neki csak bal kézre darabokat, például Ravel. Ott van a bakancslistám végén, hogy egyszer megtanuljak egyet közülük.

Te érzed annak a lehetőségét, terhét, hogy a pályáddal másokat inspirálsz?

Szerintem sokan foglalkoznak zenével, mert alapvetően ez egy nagyon jó dolog, mindenképpen gazdagítja az ember életét, akár hobby, akár hivatás. Ha közölük van valahol most egy kissrác, aki meglát engem játszani valahol és emiatt úgy gondolja, hogy ez az út számára is nyitva áll, belőle is lehet trombitás, pedig addig azt gondolta, hogy ez nem jöhet szóba, akkor az nekem egy tök jó érzés. Már jutott vissza hozzám ilyen történet, ami nagyon jól esik.