Interjú Boronkay Petivel

Pásztory Dóri: Amikor visszagondolok a gyerekkorunkra, akkor úgy emlékszem rád, mint egy nagyon komisz, „szeme se áll jól” gyerekre, akinek tuti köze van minden csínytevéshez. Te is így látod magad gyerekként?

Boronkay Peti: Igen, mondhatnánk úgy is, hogy problémás gyerek voltam, igazi csenevész, de ennek ellenére mindig minden közösségben nagyon szerettek. A tanárok is az iskolában, az osztálytársaim is. Ezt talán annak köszönhetem, hogy mindig egyenes és őszinte ember voltam, soha nem rejtettem véka alá a véleményemet. Ez azóta sem változott. Felnőttként is, ha bárkiről bármit hallok, akkor azt elengedem a fülem mellett és csak a saját tapasztalataim alapján alkotok véleményt valakiről. Emiatt persze értek csalódások, de nekem megéri vállalni ezt a kockázatot.

PD: Milyen volt felnőni két nővérrel úgy, hogy már nagyon várták a fiú születését?

BP: Teljesen ugyanazt a nevelést kaptam, mint a nővéreim, harmadik gyerekként érkeztem, várva várt fiúként. Soha semmilyen speciális intézménybe nem jártam. Édesapám nem volt ott a szülésnél, este beszélt édesanyámmal telefonon, aki azzal kezdte, hogy végre fiuk született, majd utána azzal folytatta, hogy de hát van egy kis probléma, hiányzik a gyerek egyik keze. Erre apám két másodperc után csak annyit mondott, hogy akkor mikor jön be látogatóba. Ennyire érdekelte a végtaghiányom. Minden családban azért az a jellemző, hogy az első gyerek kapja a legtöbb figyelmet, a legkisebbet meg már inkább a nagyok nevelik. Ez nálunk is így volt. Nem éreztem soha, hogy bármifajta privilégiumom lett volna vagy negatív vagy pozitív megkülönböztetésben részesültem volna akár a kezem miatt, akár mert fiú vagyok. Nagyon jó a viszonyom a testvéreimmel, pedig gyerekként azért voltak köztünk konfliktusok.

PD: Csúfoltak is?

BP: Nem, ilyenre nem emlékszem, de engem nem is nagyon lehetett csúfolni, mert mindig humorral kezeltem az végtaghiányomat. Ez nem is volt tudatos, teljesen zsigerből jön.

PD: Már gyerekként is?

BP: Nem, ezt inkább később vettem fel a fegyvertáramba. Valamikor kisiskolás, óvodás korban engem is csúfoltak, ahogy én is a másikat. De emlékszem, hogy amikor azt mondták, hogy félkezű vagyok, akkor azonnal visszavágtam, hogy te megy féleszű, amikor azt mondták, hogy félkarú, akkor én élből vissza, hogy te meg félagyú. Mindig volt valami frappáns válaszom. De arra is emlékszem, hogy sokan kiálltak mellettem. Aztán jöttek a sportsikerek, akkor az osztály kedvence lettem.

PD: A mi korosztályunkból rád emlékszem úgy, mint, aki azért hord protézist, hogy nem látszon a végtaghiánya.

BP: Ez olyan 12-13 éves korom körül lehetett, a kamaszkor elején, az első csajozások, suli bulik idején meg, amikor tánciskolába jártam a lány gimnázium tagjaival, ahol jól jött a kéztartásnál a protézis. Azt gondoltam, biztos azért kapok kosarat a lányoktól, mert rövidebb az egyik karom. Nekem amúgy egy úgynevezett kozmetikai protézisem volt és van is a mai napig. Ez egy olyan protézis, amiben egyféleképpen tudod beletenni a karod és most már van egy damil, amivel ki tudod nyitni és zárni a hüvelykujjat. Régen ez is teljesen manuális volt, így tudtad ráfogatni például a biciklikormányra. De egyféle kéztartásban lehet csak kapni. A legnagyobb előnye, hogy nem kell vele manikűröshöz menni és nagyon sok karkötő ráfér. De viccet félretéve max 3 hónapig tartott nálam ez a „protézises” korszak, aztán nagyon elkezdett zavarni. Mindenbe beleakadt, kényelmetlen volt és rájöttem, hogy ez nem én vagyok. Azután csak biciklizéshez használtam. A sportsikerek hozták meg azt az önbizalmat, ami már felszabadultabbá tett és a lányok is jobban elkezdtek érdeklődni irántam, amikor sajtot lehetett reszelni a hasamon olyan kemény volt a sok edzéstől.

PD: Egyértelmű volt, hogy te a sportban tudsz kiemelkedőt alkotni?

BP: Nem, sőt, viszonylag kapott nagyobb teret az életembe az élsport. A főiskola mellett egyből elkezdtem szociális munkásként dolgozni egy szegedi drogambulancián és mellette váltam profi sportolóvá, már abszolút felnőttként. Megtanultam úgy élni, hogy beleférjen a magasszíntű sport és munka is, ennek viszont az volt az ára, hogy magánéletem szinte semmi nem volt. Addig is voltak sikereim az úszásban, de 19 évesen kerültem először olyan szakember kezei közé, aki látott bennem fantáziát és aki úgy tudott velem dolgozni, hogy látványosan elkezdjek fejlődni és eredményeket elérni. A parasport is nagyon sokat fejlődött, 20 éve elképzelhetetlen volt, hogy egy parasportoló kvázi főállásként tudjon sportolni.

PD: A drogambulancián érezted azt, hogy tudsz extra motivációt adni saját élettörténeteddel és életkedveddel?

BP: A mi szakmánkban nagyon kevés a pozitív visszajelzés. Itt nagyon ritka, hogy azt kapod vissza, hogy jó az amit csinálsz, működik az elképzelésed. Amikor odakerültem, akkor én voltam a legfiatalabb. Erre a területre, szerintem kell egy élettapasztalat, hogy sikeres legyél, nem lehet megtanulni az iskolapadban, hogy hogyan dolgozz ilyen helyzetben lévő emberekkel. Végül úgy jöttem el onnan, hogy megkerestek Kecskemétről egy testnevelői állással, addigra ugyanis már elvégeztem az OKJ-s úszó edzői képzést a TF-en. Rá kellett jönnöm, hogy a drogambulancia és az munka nem nekem való, nagyon kevés sikerélményt adott, úgyhogy már vártam, hogy megtaláljon valami más irányú lehetőség.

PD: Ha egy mondatban össze tudnád foglalni, akkor hogy fogalmaznád meg az üzenetet, amit mindenképpen át szeretnél adni azoknak a gyerekeknek, akikkel találkozol a motivációs előadásaid során?

BP: Leginkább azt, hogy fogadják el önmagukat. Rengeteg a személyiségzavaros gyerek. Az elmúlt 6 évben közel 16 ezer gyerekkel találkoztam, elsősorban Bács-Kiskun megyéből, minden féle korosztályból és látom, hogy az önelfogadás mennyire nehezen megy. Nagyon sok atrocitás ér gyerekeket, amiatt, ahogy kinéznek vagy amiatt amilyen családi hátterük van vagy, hogy ha szegény családból jöttek, de most még a COVID helyzetben is képesek megbélyegezni egymást, ha valamelyikről kiderül, hogy elkapta a vírust. Ez összefüggésben lehet az Internet világával, ahol ömlik ránk a hazug tökéletesség. Ezen mindenképp  Ha nem tudod elfogadni önmagad, akkor nem várhatod ezt el másoktól. Ennek mindig belülről kell jönnie először. Mindenkiben van szépség és jóság, amit elsősorban saját magunknak kell megtalálni.