Interjú Csesznegi – Fényes Zsuzsannával

Egyből egy nehéz kérdés: neked egytől tízig mennyire fontos az alapítvány?

Mondom inkább azt, hogy a szívemben hol van a helye: olyan nyolcason. És gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy a kilences és a tízes a tágabb és szűkebb családom, nem nagyon van más előtte.

Mióta állsz kapcsolatban vele?

Maga az alapítvány harminckét éves, de már az alapítását megelőzően kialakult egy szülői közösség, ahova a kezdetektől fogva jártunk. Ahogy azt viccesen szoktuk mondani Barabás Lőrinccel, minket együtt pelenkáztak a szüleink. És tényleg.

Akkor a szüleitek alapító tagok?

A mi generációnk szülei alapították az alapítványt. Az én szüleim nem vettek részt magában az alapításban, de anyukám kuratóriumi tag volt az első években.

Éppen úgy, ahogy most te. Ő mit szól ehhez?

Nagyon büszke rám, hogy így felkaroltuk ezt a témát. Támogat mindenben.

Téged most mi motivál ebben a tevékenységben?

Hogy felnőttként én már látom, mennyire sokat jelentett nekem az életem alakulásában, hogy volt ez az alapítvány és ez a közösség. És ezt nagyon szeretném elérhetővé tenni a most felnövő generációnak is.

Van olyan konkrét terület, ahol a legtöbbet tudnál segíteni?

Én nagyon hiszek a sport erejében, és nálunk is ez az egyik fő pillér az úszás és a gyógytorna révén, a másik pedig a közösség ereje. Nekem nagyon sokat jelentenek azok a barátaim, akikkel együtt nőttem fel az alapítványnál, a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk, bármikor számíthatunk egymásra. Azt gondolom, ez egy olyan összekapcsolódást jelent, ami erőt ad, segít az élet minden területén, magabiztossá tesz, mintha lenne az embernek egy állandó támogatója a háttérből. Ebben a közösségben éltük meg gyerekként azt, hogy ezzel az élethelyzettel nem vagyunk egyedül, hogy mindannyian különbözőként, de boldogulunk, és hogy milyen jó viccet lehet csinálni az egészből, ami szerintem megint csak nagyon megerősít mindenkit: a humor. Illetve nagyon fontos a szerepünk abban, hogy amikor egy szülő megkeresi az alapítványt most, mondjuk egy egészen kicsi babával, és el sem tudja képzelni, miként fog boldogulni ő az életben, akkor pozitív példát tudunk mutatni azáltal, hogy mi itt vagyunk felnőttként és tökéletesen boldogulunk, teljes életet tudunk élni.

Hallottalak beszélni a fogyatékos tudatról. Neked nincs olyanod, ugye?

Nincs. Egyáltalán nincs. Nem érzem, hogy én bármiben akadályozva lennék az életben.

Pontosan ezt a választ vártam. És akkor bizonyára hiszel a százszázalékos integrációban.

Igen. Én úgy gondolom, a végtaghiányos gyermekek, fiatalok, emberek kilencvenkilenc százaléka teljes mértékben integrálható óvodába, iskolába, bárhova. Van egy nagyon jó kifejezés, ezt egyébként loptam, mert a Decathlon CSR, tehát társadalmi felelősségvállalás menedzsere alkotta meg: nem fogyatékos, hanem másképp képes emberek léteznek. És pontosan azért tetszett ez a kifejezés, mert tök jól leírja, hogy a végtaghiányos gyermekek bármire képesek, csak kicsit másképp.

Talán nem titok, hogy te magad is ott dolgozol. Mit szóltak hozzád, hogyan fogadtak az első találkozáskor?

Teljesen természetesen kezelték, egyetlenegy visszajelzést kaptam csak ezzel kapcsolatban: áruházban kezdtem dolgozni tizenegy éve, és számomra egyértelmű volt, hogy amikor megjön a kamion és kipakoljuk a termékeket, ugyanúgy dolgozzak, mint többiek. A csapatomból az egyik kolléganőm utólag mondta el, hogy először nagyon néztek, és meglepődtek, hogy erre képes vagyok, de ezt akkor nem tették szóvá. Úgyhogy a kulcs szerintem az volt, hogy mivel én természetesen kezeltem a helyzetet, ugyanezt a reakciót váltottam ki a környezetemből is.

A munkatársaid tudnak az alapítványról?

Igen, egyre inkább.

És mit szólnak hozzá?

Egyre érdeklődőbbek, illetve egyre több fronton össze is találkozik a két munkám, nevezzük így. Például a tavalyi táborunkba két kolléganőm is jött önkénteskedni. És idén is jönnek! Illetve több közös projektünk is volt már az alapítvánnyal és a Decathlonnal.

Mesélj róluk!

Tavaly volt a Kispingvinek a Balatonon úszás, aminek kapcsán nekünk gyűjtöttek, és rajtam keresztül jutottak el a Decathlonhoz, amely aztán a támogatója lett ennek a rendezvénynek. Most pedig van egy olyan megmozdulása a Decathlonnak, amelynek az a neve, hogy tizenkét órás futás: ez azt jelenti, hogy minden áruház, illetve minden egység összeállít egy csapatot, az tizenkét órán keresztül váltóban fut, és minden egység kiválaszthat egy szervezetet, amelyet ezzel az eseménnyel segít oly módon, hogy minden lefutott kilométer után hétszázötven forinttal támogatja. És a soproni áruház minket választott!

Ezek szép történetek... Meg hogy ott vagy kapcsolódási pontként.

Én azért azt szeretem elmondani, hogy a Decathlon a munkahelyem, és az alapítványban teljesen önkéntes alapon veszek részt. Ott segítek, ahol tudok, de ez nem jelent folyamatos munkát, nem egy második munkahelyként funkcionál.

De mintha így lennél a helyeden, így lenne kerek az életed, jól látom?

Abszolút, igen. És nagyon szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy a Decathlon olyan cég, amely teret ad ahhoz, hogy az ember úgy alakítsa a munkáját, hogy az illeszkedjen a magánéletéhez is. Én ott részmunkaidőben dolgozom, így belefér még az alapítvány, illetve a család is bőven, megvan az egyensúly.

És mindezt immár kétgyermekes anyukaként.

Igen, és ezt egy külön plusz hozadékaként élem meg az alapítvánnyal kapcsolatos tevékenységemnek, hogy a gyerekeim mondhatni kicsit az alapítvánnyal nőhetnek fel: ugyanúgy részt vesznek a programokon velem és barátokat szerezhetnek, mint én anno. Nagyobbik fiam, Samu például amolyan kis tanító a témáról a saját mikroközösségében. Ő annyira érzékenyítve lett azáltal, hogy a táborokban is részt vett, és látta, hogy itt mindenki kicsit más, hogy sokszor meséli az osztályában a gyerekeknek, mi is az a végtaghiány, de hozzáteszi, hogy nem kell megijedni, mert mi, akik így élünk, ugyanúgy mindenre képesek vagyunk. A lényeg az, hogy mivel neki csak pozitív élményei kapcsolódnak ehhez, rendkívül pozitívan éli meg, és közvetíti a saját életében. Az is egy nagyon cuki történet azzal kapcsolatban, hogy nekem ilyen kezem, és ez a gyermekeimnek mennyire természetes, hiszen ebbe születtek, hogy amikor Samu óvodás lett háromévesen, akkor az ovistársai kérdezték az öltözőben, miért ilyen az anyukája keze: és ő nem értette a kérdést, merthogy ő azt nem élte meg, hogy valami hiányzik, neki mindig is így voltam teljes, nem értette, hogy a többi gyereknek ebben mi a fura.

Az interjút Mihályi András készítette, fotó: Kiss Imelda, Tiliteo Fotóstúdió