Interjú D. Kiss Zoltánnal
Pásztory Dóri: Egy, a mostani Paralimpián debütáló sportágban, a taekwondo-ban küzdesz a indulási jogért. Hogy áll a felkészülésed?
D. Kiss Zoltán: Május 9-én lesz a mindent eldöntő kvalifikációs torna Bulgáriában, Szófiában. Természetesen mi is buborék rendszerben fogunk versenyezni, tehát a szálláson és a küzdőtéren kívül sehova nem mehetünk és a verseny közben is tesztelnek minket. Ez még valóban egy nagyon új, fejlődő paralimpiai sportág. Ez a koreai eredetű küzdősport ütések és rúgások kombinációja, a parasportban annyi eltérés van, hogy nincs fejrúgás, ugyanis felső végtaghiánnyal nem tudnák megfelelően védeni a fejüket a sportolók. 2021-ben egy összevont kategória, a K44-es, szerepel majd a Paralimpia programjában. Ebből a kategóriából a világranglista első 4 helyezettje jut ki egyenes ágon Tokióba. Illetve az eggyel alatta lévő kategória résztvevői, a K43-asok is indulhatnak, ahol a versenyzőknek már nem csak egy, hanem két kézfejük is érintett. Most a világranglista 15. helyén állok és a két évvel ezelőtti világbajnokot kell megvernem Bulgáriában, hogy reális esélyem legyen ott lenni Japánban. A szófiai verseny győztese automatikusan kvótát kap, illetve nem ő, hanem az országa, de Magyarországon csak én versenyzem ebben a kategóriában és súlycsoportban. Én azok kevesek közé tartozom, akik abszolút profitáltak abból, hogy egy évvel elhalasztották a Játékokat, én ugyanis felnőttként, mindössze 6 éve kezdtem el űzni ezt a sportágat, így az egy plusz év igazi ajándék volt a felkészülésben. Persze megváltozták az edzéskörülmények, most az edzőm garázsában készülünk, de sokat tudtunk fejleszteni az erőnlétemet és a gyorsaságomon.
PD: Te tulajdonképpen azért kezdted el ezt a sportágat, mert felvették a Paralimpia programjába?
DKZ: Így van. Azt hiszem pont A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány oldalán láttam az edzőm, Szarka Tünde kiírását, hogy paralimpiai sportág lett a taekwondo és versenyzőket keres. Mondtam a feleségemnek, Hannának amikor olvastam, hogy figyelj, én ott leszek Tokióban! Ő éppen akkor volt várandós az első gyerekünkkel, természetesen nagyon kinevetett. Én viszont komolyan gondoltam és rögtön írtam Tündének, aki ha jól emlékszem éppen az Egyesült Államokban tartózkodott, de rögtön válaszolt, megbeszéltük hol és mikor lesz az első edzés és én ott voltam. Ez a paralimpiai álom már kisgyerekkoromtól ott motoszkál a fejemben.
PD: Mit tudtál előtte erről a sportágról?
DKZ: Nem sok mindent. Arra emlékszem, hogy 2008 nyarán a Balatonon nyaraltam és egyik hajnalban nem tudtam aludni. Bekapcsoltam a TV-t és a pekingi olimpia közvetítése ment és taekwondo-t mutattak. Nagyon távol állt tőlem ezt a sportág, csak annyit láttam, hogy folyamatos rugdossák egymást és a fejük fölé repül a lábuk elképesztő sebességgel. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy erre fizikailag hogy képes az ember, teljesen ufók voltak számomra.
PD: És hogy képes?
DKZ: Nagyon sok munkával és edzéssel. Erre semmi esélyem nem lett volna, ha nincs valamifajta sport múltam és a családom nem segít teljes erővel mindenben. Az első versenyemen így is nagyjából sokkot kaptam. Kicsivel több mint egy évvel azután indultam Európa bajnokságon, hogy elkezdtem ezt a sportágat. Ott egy francia ellenféllel kerültem össze, aki úgy megrúgott először, hogy azt éreztem, mintha áthajtott volna rajtam egy busz. Magyarországon akkor még csak ketten űztük a sportágat, a szintén úszó múlttal rendelkező Simon Csabi, aki nagyjából 40 kg-val könnyebb, mint én és neki mindkét karja vállból hiányzik, így tőle teljesen más erejű és hatékonyságú támadásokat kaptam, mint a velem egy súlycsoportban lévő ellenfeleimtől. Azóta már álltam dobogón is Európa bajnokságon, de azt az első rúgást sosem fogom elfelejteni. Persze volt, hogy épekkel edzettem együtt, de hát amikor elkezdtem, akkor egy pocakos bácsi voltam számukra. Én odamentem több, mint 100 kg-osan, 30 évesen a 16 évesek közé. Nem nagyon vett senki komolyan, még az edzők sem. Én viszont lelkes voltam, ami a munkában is megmutatkozott, így elkezdték komolyan venni az elhivatottságomat és kitartásomat.
PD: Honnan jön ez az mély vágyakozás a paralimpiai részvételre?
DKZ: Azt hiszem Pista bácsitól. Szerintem, aki egyszer is megfordult a keze alatt, az hallott paralimpiai történetet vagy átvette azt a lelkesedést, ami belőle áradt, ha erről beszélt. Én egész sokáig kitartottam az úszásban, 16 éves korom körül abbahagytam, a tanulás irányba mozdultam. Én csak Pista bácsival edzettem, volt, hogy napi kétszer mentem hozzá a Dagályba. Folyamatosan mutatgatta nekem a világranglistát, ezzel motivált, de túl unalmas volt nekem a medencében körözés. Azt hiszem akkor még nem voltam elég érett hozzá, ha akkor kezdek el taekwondozni, akkor talán azt is ugyanúgy abbahagyom.
PD: Akkor neked a Dagályhoz kötődik a legtöbb alapítványi emlék?
DKZ: Nem, mert én rendszeres látogató voltam a Steindl Imre utcában is. Az alapítvány egykori központja mellett laktunk, úgyhogy én nagyon sokat jártam oda angol órára, gyógytornára, mindenféle foglalkozásra. Szerintem én vagyok az az alapítványi tag, aki a legtöbbször megfordult abban az épületben, mert séta távolságra laktunk. Nagyon szerves része volt az a közösség az életemnek. Persze a táborokat sem hagytam ki, szinte az összesen ott voltam és nem kellett a szomszédba menni, ha valami csínytevésről volt szó. Egyik éjszaka például simán felkeltettük az egyik szobatársunkat, hogy reggel van, indulnunk kell, úgyhogy szedje gyorsan össze magát. Elment fogat mosni, felöltözött, tényleg már indulásra kész volt, amikor elmondtuk neki, hogy valójában éjjel 1 óra van.
PD: Neked mennyit formált az önbizalmadon, önképeden ez a közösség?
DKZ: Én ott tanultam meg, hogy nem kell szégyellni az adottságaimat. Az úszás ebben nagyon sokat segített, mert a strandon nem lehetett rejtegetni semmit és persze megbámultak minket, de miután ezt megszoktam már egyáltalán nem érdekelt. Ennek ellenére minden évben tavasszal, amikor elkezdődik a rövid ujjú pólók szezonja van egy pár hét, amikor meg kell szoknom, hogy újra látható a karom és oda-oda tekingetnek az emberek. Ez tényleg egy rövid időszak, de minden évben van ez az „átállási” időszak. Azért azt is észreveszem, hogy ma azért már sokkal több szörnyűség eljut az emberekhez a TV képernyőn keresztül, ezért már talán magasabb az ingerküszöb, nem akadnak fenn annyira ez megszokottól eltérő látványon, de mindig van ez a pár hét a jó idővel, amikor zavar, hogy megnéznek. Nagyon sokat jelent, hogy a Magyar Paralimpiai Bizottság által szervezett szemléletformáló programokon tudok gyerekekre is hatni, el tudom mondani neki a történetemet és látom, hogy másképp viszonyulnak már hozzá, mint 20-30 éve. Ilyenkor nem csak a sportról beszélek, hanem a családomról, a munkámról, hogy mennyi területen értem el sikereket és ezek mind teljessé teszik az életemet.
PD: Hogy tudod összeegyeztetni a családi életet az élsporttal és a karrierrel?
DKZ: Nem könnyű, de a szüleim és a feleségem szülei is mindenben segítenek minket, amiben tudnak és Hanna és 100%-osan mellettem áll, hogy minden területen maximálisan tudjak teljesíteni. Ami leginkább megsínylette azt, hogy több lovat is próbálok megülni egyszerre az a baráti kapcsolataim. Hétközben a munka és az edzések teszik ki a napokat, a hétvégét pedig teljes egészében a kislányomnak és a családnak szentelem, így arra már semmi időm nem marad, hogy haveri összejöveteket beiktassak. Persze megmaradt egy szoros mag, akikre mindig számíthatok, de a lazább kapcsolatok elsorvadtak.
PD: Hol dolgozol most?
DKZ: Egy kis családi vállalkozásnál vagyok már hét éve. 2009-ben végeztem el a Szent István egyetem gazdasági agrármérnök szakát, de a világválság közepén lehetetlen volt elhelyezkedni pályakezdőként. Aztán egy multinacionális céghez kerültem, ott rengeteget tanultam, onnan csábított el az egyik ügyfelünk, aki a mostani főnököm. Nagyon jó helyen vagyok, mert maximálisan támogatják a sportpályafutásomat. Volt olyan időszak, amikor 4-re jártam edzeni, ami miatt fél 3-kor el kellett indulnom a munkahelyemről, de ebből nem volt semmi probléma. Tudják, hogy keményen dolgozom és számíthatnak rám. Bennem mindig bennem volt az a hozzáállás, hogy jobban kell bizonyítanom. Ez már olyan része lett a személyiségemnek, hogy sokkal könnyebben haladok előre az életben, a karrierben, mert ez az alap, keményen dolgozó attitüd még mindig nem általános.
PD: Szoktál gondolkodni sorsszerűségen?
DKZ: Fiatalabb koromban sokkal többször vádoltam a sorsot, amikor nem jött össze valamelyik kiszemelt lánnyal amit elterveztem. Egyszerű volt a kezemre fogni, talán volt is olyan, hogy tényleg ez számított, de most már tudom, hogy akinél ez tényleg problémát jelentett, azzal jobb is, hogy nem jött össze semmi. Azért nem panaszkodom, elég tartalmas legényéletem volt, de a családos életben igazán kiteljesedtem és nagyon jól érzem magam a bőrömben és elégedett vagyok azzal, ahol tartok most az életben.
