Interjú Gyuricza Kittivel

Kifejtenéd röviden a nagyobb közönség számára is, miként kerültél kapcsolatba az alapítvánnyal?

2014-ben született meg a második kislányom, Fatima, akinél a terhességem alatt nem vették észre a bal alkar és bal kéz végtaghiányt. A miskolci gyermekortopédián említette a doktornő, hogy létezik egy olyan szervezet, amely kifejezetten végtaghiányos gyerkőcöket támogat. Fati ekkor körülbelül háromhetes lehetett. Felkerestem az alapítványt, és rögtön tárt karokkal, rengeteg szuper tanáccsal fogadtak bennünket!

Mik voltak a legjobb, leghasznosabb tanácsok?

Az első és legfontosabb az volt, hogy nyugodjak meg, mert az én csodabogár kislányom szuperül fogja venni az akadályokat az életben. Példaként említették a felnőtt alapítványi tagokat, akik teljes életet élnek és fantasztikus sikereket érnek el, legyen szó élsportról, képzőművészetről vagy bármi egyébről. Külön felhívták a figyelmemet a mozgás fontosságára: kaptam tippeket a gyógytornához, illetve természetesen javasolták az úszást. Megfogadtunk minden jó tanácsot, és hála az égnek, Fatival minden rendben alakult.

Te mint szülő megbékéltél a lányod végtaghiányával?

Nyilván először sokkoló volt a hír, de nekem ez egy percig sem volt kérdés. A kilenc hónap alatt három különböző orvos ultrahangozott, minden papíron az állt, hogy minden végtag ép és látható, tehát egy teljesen átlagos, normál császármetszésre készültünk. A műtét után bejött hozzám a szülész doki, aki közölte velem, hogy “Van egy kis probléma!”, majd csend. Életem leghosszabb perce következett. Természetesen a legrosszabb dolgok jutottak eszembe… Aztán azt mondta: “A kislánynak nincs meg a bal keze.”. Én meg feküdtem az ágyban, és nagyjából annyi szaladt ki a számon, hogy “Ennyi???”. Fatima már az első napon mosolygott, egy igazi vidám, huncut, eleven kislány, aki zseniálisan kezeli a helyzetet. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az anyukája lehetek!

Ő hogy éli meg a jobbkezességet?

Nagyon természetes számára, hogy másfél kézzel oldja meg a dolgokat. Fati falat mászik, gyöngyöt fűz, zsákban ugrál, ügyesen labdázik, plankel, ollóval vág, én is ledöbbenek sokszor, hogy milyen ügyes. Gyakran odamennek hozzá a játszótéren a gyerekek, megfogják és megsimogatják a manó kezét, mi pedig teljesen nyíltan beszélünk róla. A legtöbb kisgyerek szerint ez nagyon menő! 😀 Itthon is az a rend, hogy mindkét gyerkőcnek megvan a maga feladata: mindkettő beágyaz, segít ruhát teregetni, porszívózni satöbbi. Fati számára ez a normál állapot.

Olyan jó ezt hallani, illetve jelen esetben olvasni! Visszatérve rád: te tényleg nyolc nyelven beszélsz?

Igen! Két nyelvvizsgával végeztem el a középsulit, utána jött egy egyiptomi férj és két év Kairóban, aztán még négy nyelvet pedig magamtól tanultam és tanulok. Jelenleg a magyar anyanyelv mellett angolul. németül, arabul, spanyolul, japánul, koreaiul és kínaiul beszélek. Ez az egyik hobbim.

És mi a többi?

Húha! Rengeteg van. Nagy könyvmoly vagyok, imádom beleásni magam más kultúrákba. Tizennégy évig zenéltem csellón és blockflötén, zenekarban játszottunk barokk és reneszánsz zenét, színészkedtem, narrátorkodtam, szeretek sportolni: itt az úszás és HIIT-edzések a kedvenceim, no meg a tánc. Emellett vidéki lányként szeretek jókat enni és etetni másokat… A multikulti lét hozta magával a változatos gasztronómiát is. Egy biztos: az én szótáramban az unalom szó nem szerepel!

És immár az alapítványnál vállalt munkád is csökkenti az esélyét, hogy valaha is unatkozz. 🙂 Mesélnél a feladatodról?

Adománygyűjtő munkatárs vagyok az alapítványnál tavaly december óta. A munkám igen sokrétű: adományozók felkutatása és megkeresése, kapcsolatfelvétel és kapcsolattartás a támogatóinkkal, adománygyűjtő kampányok kiötlése, szervezése és lebonyolítása, marketing és hirdetési tevékenység, facebookos posztok írása, szövegírás és minden egyéb. 🙂 Igazi cseverészős-szervezős kreatív “munka”. A munka szó szándékosan idézőjeles, mert számomra az alapítvány segítése szívügy.