Interjú Hurtik Imrével

Neked mi volt a nullás kilométerkő, mikor és miként kerültél először kapcsolatba A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvánnyal?

Hú, jó kérdés, valamikor a kilencvenes évek elején, kilencvenegy-kilencvenkettő körül lehetett, már elég homályosak az emlékképeim, de egy családi tábor rémlik, hogy ott találkoztam először a többiekkel, majd győri lévén egy-két úszóversenyre mentünk fel Budapestre. Szüleim nagy hangsúlyt fektettek a közösségépítésre, ezért édesapám jó ideig az alapítvány kurátora is volt. Emlékszem, párszor elvitt magával a gyűlésekre is.

Te hány éves is voltál az első találkozás alkalmával?

Nyolc-kilenc lehettem.

És milyennek tűnt az alapítvány egy kisfiú szemével? Mik voltak az első benyomásaid?

Kicsit homályos a kép, de az én végtaghiányom akkor nem tűnt annyira „durvának” a többiekéhez képest, a magam három ujja az ő alkar- vagy lábszárhiányukhoz viszonyítva, viszont ami tetszett már akkor is, hogy senki sem szégyellte vagy takargatta magát, teljesen természetes volt, hogy mi így vagyunk különlegesek.

És hogy látod most az alapítványt, mondhatni felülről ránézve, kuratóriumi tagként?

Nem könnyű továbbadni azokat az élményeket, amelyekben nekünk is részünk volt, teljesen más már a világ, és emiatt nehéz bevonni a szülőket.

Benneteket hogy vontak be, illetve hogy találtak meg anno?

Ha jól emlékszem, szüleimnek volt alkalmuk konzultálni Czeizel Endrével, és ő kötötte össze őket az alapítvány akkori vezetőségével.

Reméljük, manapság is sok ilyen pártolónk van... Éles váltás: mivel foglalkozol most, felnőttként?

Tavaly váltottam alkalmazotti státuszból a vállalkozói lét felé, egyik volt kollégámmal alapítottunk egy tanácsadó céget nagy- és középvállalati informatikai rendszerek bevezetéstámogatására és projektvezetésére.

Mennyi időt visz el ez a tevékenységed napi szinten? Marad a családra? Mert nem tudom, szabad-e ebbe belemennem, de ha jól tudom, nem agglegényként tengeted a napjaidat.

Viszonylag sokat, de persze oda kell figyelni az egyensúlyra. Nem indiszkrét a kérdés, lassan tizenegy éve élek házasságban, és született két fiam, akik ma már hét- és tízévesek.

És mit szól a családod, hogy feladatot vállaltál az újjáéledő alapítványban, hogy kuratóriumi tag lettél?

Azt gondolom, hogy ez nem feladat, hanem kötelesség. Családom száz százalékban támogat benne, sőt nem egyszer be is segít az alapítvány működtetésébe.

Nocsak! Hogyan?

A gyerekek aktív részesei a családi programoknak, feleségem pedig online marketingben támogatja az alapítvány munkáját.

És édesapád, aki belevitt ebbe az egészbe?

Sajnos ő már tavaly október harmincegyedikén elment közülünk. De amíg élt, gyakran kikértem a tanácsát a régi kuratóriummal kapcsolatban.

És szerinted mit szólna a mostanihoz? Illetve... Neki hogy tetszene az alapítvány a jelenlegi formájában?

Azt gondolom, hogy büszkeség töltené el, nagyon messziről hoztuk vissza az alapítványt, és még nem vagyunk teljesen elégedettek, sok feladat van.

Mik a legfontosabbak, amik még előttünk állnak?

A legfontosabb a stabilitás. Ezt csak úgy tudjuk megvalósítani hosszútávon, ha biztosított a tevékenységünk finanszírozása.

Erre nézve van saját ötleted?

Van több is, de elég nagy a verseny a támogatókért.

Versenyben jók vagyunk, két éve a DM Együtt egymásért közönségszavazásán, nemrég a Tesco Ön választ, mi segítünk kampányában nyertünk a mi körzetünkben – mármint A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány. Aminek ha egy mondatban kellene, hogyan definiálnád a feladatát? Te mint érintett, mit tartasz a legfontosabbnak?

Két fontos célkitűzésünk van, az egyik, hogy a gyerekek ne érezzék magukat „másoknak”, illetve hogy a szülők picit megnyugodjanak, és el tudják hinni, hogy minden rendben lesz a gyerekükkel.

Az interjút Mihályi András készítette, fotó: Kiss Imelda, Tiliteo Fotóstúdió Budapest