Interjú Ivicsics Borbálával

Pásztory Dóri: Jól érzem, hogy az elmúlt években váltál látható, elszánt aktivistája a fogyatékossággal élők ügyének?

Ivicsics Bori: Ez egy hosszú fejlődési folyamat volt. Öt éve Fazekas Ági, akit A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványból ismerek, meghívott Strasbourgba egy tanulmányútra, ahol egy hétig fogyatékossági üggyel kapcsolatos előadásokon, workshopokon vettem részt. Együtt laktunk, közösen gondolkodtunk és ez nagyon inspiráló volt számomra. Ott kaptam meg azt a motivációt, ami elindított ezen az úton. Ennek adott egy újabb löketet, amikor a MOME textiltervező hallgatók kiállítását rendezték meg az Allee-ban, ahol én voltam az egyik modell. Ezen az eseményen találkoztam Csángó Danival, a Freekey mozgalom egyik alapítójával, aki nem sokkal a megismerkedésünk után felhívott, hogy lenne-e kedvem jobban bevonódni az ügybe amit ők képviselnek. Ez az önálló élet megteremtése és támogatása egy személyi asszisztens segítségével.

PD: Mennyire okozott nehézséget gyerekkorodban, hogy mindenfajta minta nélkül, egyedül kell mindenre megoldást találnod a lábaidat használva?

IB: Mindig úgy tekintettem a világra, hogy nincs lehetetlen. Nekem teljesen természetes volt, hogy a lábamat kezdtem el használni mindenre és a finom-motorika így alakult ki, nem csak az alsó végtagjaimban, de az agyamban is. Ezzel én is úgy vagyok, mint a legtöbb végtaghiánnyal született ember, hogy én soha semmit nem csináltam karokkal, tehát nekem ez a természetes, igazából mindent meg tudok csinálni a lábaimmal. Jó, néha a menzán bosszankodok, hogy nem tudok egyedül vinni mindent, de szerencsére nem vagyunk egyedül a Földön és mindig van ott valaki, aki tud segíteni. Néha azért megnézem, hogy hol tart a tudomány, milyen robotkarok vannak már, de olyat nem nagyon láttam még, hogy két teljes kart robotizáltak volna. Tudom, hogy vannak korlátjaim, el kell fogadnom néhány dolgot, hogy például nem tudom befonni a hajamat.

PD: Most amúgy be van fonva a hajad.

IB: Anyukám műve. Attól hogy én nem tudom megcsinálni még megtalálom a lehetőséget, hogy megoldjam. Vannak már hajfonó szalonok, ha kell, akkor elmegyek oda. de amit egyszer a fejembe veszek akkor azt meg is csinálom. A jogosítvány megszerzése is ilyen volt.

PD: Láttál hozzád hasonló adottságú embereket vezetni és ez indított el vagy volt egy belső motivációd és kerested rá a megoldást?

IB: Inkább az utóbbi, úgyhogy beírtam a Google-ba angolul, hogy lábbal vezetés és azok a találatok alapján indultam el. Szerencsére műszaki ember vagyok, így magamnak találtam ki, hogy fizikailag ez miként kivitelezhető és egy szerelő ismerősömmel valósítottuk meg gyakorlatban. Végül az lett a megoldás, hogy automata váltós autóm van, az egyik lábammal nyomkodom a pedálokat, a másikkal pedig kormányzok. Ehhez egy ülésmagasító segít abban, hogy jobban kilássak, emiatt a pedálok magasságát is meg kellett emelni. Az indexet a fejemmel irányítom, ami a fejtámlába van kivezetve. Ezt a szakhatóság engedélyezte. Amikor először ott jártam 20 éves voltam és csak néztek, hogy mit szeretnék.

PD: A piros lámpánál milyen arckifejezésekkel találkozol, amikor a melletted lévő autóból átpillantanak?

IB: Nem nagyon veszik észre, pedig simán szoktam nekik inteni a lábammal, amikor beengedem őket magam elé, de még akkor sem nagyon esik le nekik, inkább a buszról letekintve szoktak megrökönyödni a bambuló utasok, amikor felfogják, hogy mit látnak.

PD: Ha nem autóban ülsz, ahol nem tűnik fel az embereknek, hogy lábbal vezetsz, akkor, hogy kezeled a lesajnáló pillantásokat?

IB: Nehéz, főleg, amikor elkezdenek a nénik jajgatni mellettem a buszon. Olyankor csak szépen mosolygok. A legtöbb ilyen helyzet tömegközlekedési eszközön van, ahol nem tud menekülni az ember, de ebből volt már tök intelligens, jó hangulatú beszélgetésem is. Ez attól is függ, hogy milyen passzban vagyok, mert van, hogy nem akarok válaszolni. A gyerekek esetében más, van, aki elrángatja a gyereket, mert azt hiszi, hogy engem megbánt az, hogy a gyerek kimondta hangosan, amit látott.

PD: Te milyen gyerek voltál?

IB: Beszédes. Elsőben még írásbeli értékelést kaptunk és az enyémben az állt, hogy „Bori nagyon okos, de kicsit sokat beszél”. Bölcsibe és oviba teljesen rendes intézménybe jártam, általános iskolába a Gyermekek Házába, ami egy integrált oktatási központ, gimibe pedig egy katolikus gimnáziumba.

PD: Közlekedésmérnöki végzettséged van. Már gyerekkorodban is látszott a műszaki érdeklődésed?

IB: Most, hogy így belegondolok, jobban érdekeltek az autók, mint a babák, az biztos. Kinyitottam az autó ajtajait és máris repülő lett belőle. Szerencsére sosem akartak lebeszélni erről az irányról, mindenhonnan támogatást kaptam. A gimi végén látszott, hogy a matek az erősségem. Apukám és tesóm is építészek, úgyhogy a reál irány eléggé meghatározta a család érdeklődését, azt viszont tudtam, hogy én nem akarok építész lenni. A repülés világa nagyon vonzott, ezért lettem közlekedésmérnök. Nagyon szerettem volna reptéren dolgozni.

PD: Simán vetted az akadályokat ezen a pályán?

IB: A műszaki egyetem egy nagy kampusz és minden órám más épületben és más teremben volt, ami a táskacipeléssel, öltözködéssel mindennel együtt azért kihívás volt. A barátaim nagyon sokat segítettek. Elvileg volt egy ember, akinek az volt a feladata, hogy segítse a fogyatékossággal élő hallgatókat, de rá nem igazán számíthattam, mert nem volt egy bejáratott rendszerük, tőlem kérdezték, hogy miben kellene segíteniük. Én akkor még nem voltam annyira tudatos, hogy erre tudtam volna válaszolni. Többek között a FREEkey hatására kezdtem saját magamban is tudatosítani és ezáltal kifelé is jobban kommunikálni, hogy miben van szükségem segítségre.

PD: Számomra ez nem annyira ördögtől való, hogy tőled kérdezik, hogy miben tudnának segíteni. Nálad jobban biztosan nem tudja senki. Hogy hogy neked ilyen nehéz volt megfogalmazni a saját igényeidet?

IB: A szülői védőháló biztos, hogy közrejátszott ebben, hiszen ők folyamatosan ott voltak körülöttem, mindig tudták mire van szükségem, miben hagyatkozok rájuk. Általános iskolában ők mondták el a tanáraimnak, hogy miben kell majd napi szinten segíteniük nekem. Ez tehát egy felnőtté válás folyamatának egy fontos állomása és most kezdek rájönni, hogy mennyire fontos megtanulnom, hogy hogyan kérjek segítséget, támogatást másoktól. Ez nem csak rám van jó a hatással, hanem egyfajta érzékenyítése is a környezetemnek, amin keresztül megtanulják, hogy nyugodtan lehet tőlem kérdezni, nyitott vagyok, nem tudnak megbántani és majd szólok, ha szükségem van valamire, nem kell két percenként megkérdezni. Egy asszisztens megoldást jelenthetne, főleg, ha ezáltal a szüleimet tudnám egy kicsit tehermentesíteni, de úgy tudom jelenleg elég korlátozottak a lehetőségek e téren. Ha ki is tud jönni nekem valaki segíteni az is csak hétköznap és munkaidőben, amikor én is a munkahelyemen vagyok. Így tehát mindent egyedül oldok meg, van ami hosszabb időt vesz igénybe. Ilyen a főzés, úgyhogy csak akkor főzök, ha igazán kedvem van hozzá, a napi étkezést másképp oldom meg.

PD: A szüleid hogy kezelték ezt a leválást?

IB: Az egyetemen eldöntöttem, hogy el szeretnék menni Erasmus ösztöndíjjal Lengyelországba, amihez először meg kellett győznöm anyukámat, aki jobban féltett mindentől, mint a családom többi tagja. De nagyon simán vette és támogató, pozitív volt mindenben és végül egy nagyon szuper élmény volt. Ott volt először, hogy egyedül laktam. Volt segítőm, de végül úgy állapodtunk meg, hogy ő csak heti egyszer kétszer jön. Teljesen magamra voltam utalva és sok mindent ott találtam ki, hogy mit hogy szeretnék majd a saját otthonomban is. Egy kihívás és teszt is volt, hogy meg tudom-e csinálni, elég talpraesett vagyok-e egy ilyen helyzetben. Az egyetem után, amikor elkezdtem dolgozni, akkor költöztem el otthonról. Nem vagyok kifejezetten kreatív, de nagyon élveztem azt a folyamatot, hogy ki kellett találnom a lakásomba mi hova kerüljön, hogy tudom a legjobban használni.

PD: Úgy tudom végül elhagytad a pályát és most már rendezvényszervezéssel foglalkozol?

IB: Az első munkahelyem ugyan reptérhez kötődött, mégsem volt igazán szakmába vágó. Repülésbiztonsággal kapcsolatos dokumentumokat kellett iktatnom, ami azt jelentette, hogy dossziékat kellett pakolnom, polcról levenni, papírokat lefűzni, amihez folyamatosan segítséget kellett kérnem a kollégáimtól. De úgy voltam vele, hogy pályakezdő vagyok, majd biztos lesz lehetőségem szakmailag fejlődni, előre lépni, de nem így alakult. Hiába próbálkoztam más munkákkal, sehol nem jutottam tovább a jelentkezésig, ez egy elég szűk piac. Mindig is érdekelt a rendezvényszervezés, úgyhogy teljesen más irányt vett a karrierem, jelenleg a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnál vagyok rendezvényszervező asszisztens. A munka és a FREEkey mellett pedig elkezdtem egy újabb területen mozgalmat építeni Nő az erőnk néven, ami a fogyatékosággal élő nők helyzetére hívja fel a figyelmet.