Interjú Mihályi Andrással

Mikor és hol találkoztál először az alapítvány nevével?

Erre nem emlékszem pontosan, de régen. Biztos, hogy még az előző “érában” – és már akkor is remek kezdeményezésnek tartottam. Valami olyasmi rémlik egyébként, hogy az úszók és Pike, vagyis Málnai István kapcsán.

Hogyan kerültél kapcsolatba velünk? Mióta is vagy kuratóriumi tag?

Hivatalosan úgy kerültem kapcsolatba az alapítvánnyal, hogy Lévay Petra és Csesznegi-Fényes Zsuzsanna az előző nyáron egy szép napos napon megkérdezte, lennék-e kuratóriumi tag. Ezt pedig akkora megtiszteltetésként éltem meg, hogy képtelen voltam rá nemet mondani – nem minthogyha akartam volna, tényleg elállt még a szavam is, büszke vagyok a felkérésre, ráadásul egy ennyire fontos szervezetnél. Ez a találka tavaly július huszonhatodikán volt, hivatalosan pedig december negyedikén váltam taggá.

Szerintem sokan nem tudják, hogy mit is csinál egy kuratóriumi tag egy szervezetnél. Mesélnél nekünk a szerepvállalásodról?

Bármit, amire megkérik, de a legjobban az ötletelést és a szervezést szeretem, ezeket érzem a nekem legtesthezállóbbaknak. A kuratórium egyfajta kreatív műhely, az alapítány irányítóközpontja: az biztos, hogy ebből a pozícióból hatással lehet lenni a szervezetre, ha az embernek eszébe jut valami jó, valami előrevivő, és ha az a többi kuratóriumi tagnak is megtetszik, máris a megvalósítás útjára kerülhet. Ilyen például az egyik plakáton szereplő szöveg, szlogen, amelyik egy kuratóriumi ülésen villant be, bepötyögtem a telefonomba, aztán meg is feledkeztem róla, de amikor elém került, és megmutattam Petrának, megtetszett neki.

Milyennek találod az alapítvány munkásságát?

Röviden: fontosnak. Bővebben: azért, mert egy olyan réteget segít, amelyiknek nagy szüksége van a segítségre, legalábbis kezdetben, a felnőtté válás útján – aztán viszont már kiválóan elboldogul, erre számtalan példát látni, sőt én csak ilyen példákat ismerek. És most már lendületesnek is mondanám az alapítvány munkásságát, mert akik most felkarolták, Petra, Zsuzsi és Imre fiatalok és energikusak, mindent megtesznek azért, hogy helyes irányba tereljék.

A civil életben mivel foglalkozol? Bemutatkoznál pár mondatban?

Sportújságíró voltam huszonöt évig a Nemzeti Sportnál – és kicsit még most is az vagyok, csak máshol, de egy ideje már jobban vonz a sportszervezés, sőt úgy általában a szervezés, mint a betűvetés, a hírgyártás így nem is tudom, hány ezer általam megírt cikk után. Ennyit a munkáról, a magánéletről pedig annyit, hogy van egy gyönyörű kilencéves kislányom, Janka, akiért a világ végére is elmennék, most pedig a második feleségemmel a második gyerekemet várjuk, aki állítólag kisfiú lesz. Ha tényleg, akkor Máténak fogjuk hívni.

Azt csiripelték a madarak, hogy te indítottad el Magyarországon a női ülőröplabdát. Mi inspirált? Hogy indult az egész?

Ez igaz. Az inspirációt pedig az jelentette, hogy 2008-ban én tudósíthattam a Nemzeti Sportot a pekingi paralimpiáról, ahol azzal szembesültem, hogy kizárólag egyéni sportágakban képviseltettük magunkat mi, magyarok. Amíg ott voltunk, alaposan kifaggattam a vezetőinket, melyik csapatsportágban hol akadtunk el a kvalifikáció rögös útjain, és amikor az ülőröplabdához értünk, kiderült, hogy miközben abban a férfiaknál dicső a múltunk, a nőknél még sosem volt válogatottunk. Ez pedig megmozgatta a fantáziámat, azért is, mert épp abban az évben végeztem a TF sportmenedzser szakán, és úgy voltam vele, hogy szerettem volna kezdeni is valamit azzal a diplomával, nem csak a fióknak szántam. Így miután hazaértünk, nekiláttam a szervezésnek, a következő év tavaszán pedig megtartotta első edzését a csapat, amely azóta megjárt öt Európa-bajnokságot és egy világbajnokságot. A legjobb eredménye az Eb-hatodik hely – azt gondolom, nagy dolog a földrész hatodik legjobbjának lenni, legyen szó bármiről. Szóval erre is büszke vagyok.

Jól tudom, hogy a darts nagy "szerelem" nálad?

Igen, a darts az új szerelem. Eleinte a gőzmozdonyok voltak, aztán a foci, illetve a Videoton, aztán az atlétika, aztán a kosárlabda, és miközben mindegyik régi szerelem megmaradt valamilyen szinten, a darts a legújabb. Szerintem ez azzal is összefügg, hogy idén már negyvenhárom éves leszek, és ez egy kortalan játék, talán még most sem késő elkezdeni, akad, akit meg tudok verni a magam szerény tudásával is az amatőr versenyeken. Az is jó benne, hogy objektív sportág, sok másikkal ellentétben elcsalhatatlan, tehát csak rajtam múlik benne minden. Az ember céloz, aztán vagy eltalálja, amit kell, vagy nem. De ha igen, az nagyon jó érzés.

Végezetül pedig... Eddig ugye beszélgettünk a múlt történéseiről és a jelenről. Mik a terveid a jövőre nézve?

A jövő…? Szeretném összegyűjteni a világ összes eldobott petpalackját. 🙂 Ami persze valószínűleg nem fog sikerülni, de ahogy mondani szokták, törekedni kell rá. Bár eddig is komolyan beszéltem, még komolyabbra fordítva a szót utálom a szemetelést, számomra nagyon fontos a környezet védelme is, ezért szeretnék ténylegesen tenni érte. Illetve szeretném továbbra is olyasfajta tevékenységgel megkeresni a kenyérre valót, amit szeretek, élvezek és hasznosnak tartok. Ja, és szeretnék egészségesebben élni – ilyen szempontból is sok jó példát látok magam előtt vagy magam mellett az alapítványnál.