Interjú Pásztory Dórával

Pásztory Dóra kétszeres paralimpiai bajnok úszó, újságíró, édesanya, AVGYA alumni

Mi volt a célod ennek a korábbi cikknek a megírásával, amit tegnap felvezetőként megosztottunk? („Figyu, anyuka, nyugi, tök jó lesz minden! – Pásztory Dóri levele az édesanyjának”)

Többször előfordult, hogy kétségbeesett szülők kerestek meg, akiknek csak egy ultrahangkép volt a kezükben a leendő gyermekükről, akikről nem tudtak semmi mást csak a fizikai dimenzióit. Azt hiszem elsősorban nekik írtam. Ha jól emlékszem akkoriban néztem meg egy dokumentumfilmet arról, hogy most már egyre több elváltozás kimutatható ultrahangon, ami miatt sokan döntenek a terhességmegszakítás mellett. Ez nagyon felkavart, mert én imádok élni és ugyan anyukám azt mondta, hogy annyira vágyott gyerek voltam, hogy valószínű, ha tudják is megtartanak, mégis lehet, hogy máshol nem kaptam volna esélyt, ha az ultrahangon látható a végtaghiányom.

Mesélt Anyukád arról, hogy hogyan érintette őt, hogy végtaghiányos lett a kislánya? Volt ez valaha is téma köztetek?

Arra nem emlékszem, hogy valaha is leültünk volna és órákon át mélyen beszélgettünk volna erről. Szerintem egy gyerek amúgy sem ez alapján építi fel az önképét, hanem az apró, hétköznapi visszajelzésekből. Én mindig azt a tükröt kaptam, hogy jó és elfogadható vagyok, úgy, ahogy vagyok, teljes embernek lát a környezetem. Mivel abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy anyukámat sokan meginterjúvolták az olimpiák után, vagy tavaly a Tabu című dokumentumfilm sorozatban, így mások feltették helyettem az összes kérdést, ami velem kapcsolatos.

Emlékszel gyerekkorodból olyan felismerésre, hogy te végtaghiányos vagy, eltérsz picit az átlagtól?

Arra, hogy egyik nap felkelek, ránézek a kezeimre és azt mondom: „Basszus, nekem csak öt ujjam van”, ilyen pillanatom nincs. Inkább olyan emlékeim vannak, hogy elsőáldozáskor nagyon szépnek láttam azt a szimmetrikus kéztartást, ahogy a többiek imára kulcsolják az ujjaikat és akkor nagyon szerettem volna én is úgy tartani a kezem. De azt gondolom, hogy mivel egy 1000 fős kis faluban nőttem fel, gyerekkoromtól része az identitásomnak, hogy „különleges” vagyok és mindig nagyon élveztem ezt a „bélyeget”. Soha senki nem éreztette velem, hogy a másság rossz lenne, úgyhogy inkább menőnek fordítottam le ezt magamban.

Inkább büszke vagy a végtaghiányodra?

Abszolút! Imádom a kezeimet és azt, hogy láthatóan kitűnök a tömegből. Tényleg szeretem magam úgy, ahogy vagyok. Van egy csodás férjem, egy jófej gyerekem, egy elfogadó szerető családom és olyan barátaim, akikre mindig számíthatok. Akkor kit érdekel hány ujja van az embernek!? Nekem ezek az igazi boldogságot adó értékek az életben. Nem az, hogy télen melyik boltban tudok kesztyűt venni magamnak. Amíg van kivel röhögni azon, hogy senki nem képes nekem varrni egy normális kesztyűt, addig mindene megvan az embernek az életében, ami igazán fontos.

Édesanyaként máshogy látod egy végtaghiányos gyerek szüleinek a helyzetét?

Anyaként – és úgy, hogy Londonban nevelem a gyerekemet – látom, hogy milyen hatalmas formáló hatása van annak, hogy a gyerekek egészen pici koruktól találkoznak azzal, hogy mennyire különbözőek vagyunk. Lehet más a bőrszínünk, a vallásunk, a testünk, az adottságaink, az, hogy miben vagyunk tehetségesek. Ez mind-mind elfogadásra tanít. Ők itt ezt napi szinten tapasztalják, de ehhez az intézményi környezet ad egy nagy megerősítést. Látom Barni 6-7 éves barátain, hogy semmifajta fennakadás nincs azon, hogy nekem kevesebb ujjam van, bátran és nyitottan kérdeznek arról, ami érdekli őket és nagyon gyorsan túllépnek a kérdésen. Úgy érzem, hogy a csúfolás is kevesebb, mint amit én tapasztaltam Magyarországon. Ugyanis ha a másságot nem gyengeségnek állítják be, akkor az nem támadási felület. Ez tényleg egészen pici kortól tanulható és tanítható már akár a mesékkel is…

Ha valaki eddig nem tudta volna, most eláruljuk, hogy családoddal aktív alapítványi tagok voltatok gyerekkorodban. Tartod a kapcsolatot a régi csapatból valakivel?

Nekem és a családomnak egész életünket meghatározó élmény volt megismerkedni az alapítvánnyal. Anyukámék addig nem találkoztak olyan szülőkkel, akik hasonló kérdésekkel, kételyekkel, kihívásokkal küzdöttek volna, mint ők. Tudom anyaként, hogy milyen bizonytalan folyamat a szülővé válás, akkor is, ha láthatóan nincs semmi extra kihívás a gyerekeddel. Akkoriban nem volt internet, még telefon is csak az utcán, úgyhogy a táborok adták meg a közösségi élményt, a tartozni valahová érzését. A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványhoz pedig már akkor is nagyon jó volt tartozni és ez ma sem változott. Nem titok, hogy van egy 5-6 fős társaság, akiket azóta összeköt a gyerekkorban köttetett barátság és a különböző életszakaszainkban visszatértünk egymáshoz. Én például Zsuzsit (Csesznegi-Fényes Zsuzsanna, alapítványunk kuratóriumi alelnöke -a szerk.) hívtam fel sírva, hogy hogy kell fél kézzel gyereket szoptatni.

Emlékszel, hogy mikor kerültetek kapcsolatba az alapítvánnyal? Mi az első emléked, vagy benyomásod?

Talán 1989 körül, akkor műtötték a bal kezemet. Volt egy beavatkozás, amivel szétválasztották a két kis ujjacskámat, így el tudtam kezdeni fogni vele. Szerintem ennek kapcsán kerültünk kapcsolatba az alapítvánnyal, majd egy gödi családi táboron vettünk részt először. Ott voltál te, Lőrinc, Zsuzsi és persze Pike bácsi, aki megtanított úszni. Az első benyomásom, hogy Lőrinc (Barabás Lőrinc világhírű trombitás, korábbi alapítványi tagunk) és Zsuzsi a menők, mert ők már tudnak úsznak és Pike bácsi a varázsló, aki képes bárkit menővé tenni azzal, hogy megtanítja őket úszni.

Iskola-, vagy óvodakezdés illetve egy új közösségbe való csatlakozás kapcsán van-e valamilyen javaslatod a végtaghiányos gyermeket nevelő szülőknek?

Ha a szülőben félelem, feszültség, szorongás van, azt a gyerek megérzi bármit is mondanak neki, úgyhogy a szülőnek magának kell dolgoznia a saját érzésein, ezzel tudja a legtöbb támogatást adni a gyereknek. Sokat beszélgessünk vele és kérdezzünk a végtelenségig az érzéseiről, az élményeiről, így megtudhatjuk mik az ő félelmei, kihívásai, nehézségei. Ne a sajátjainkat vetítsük ki rájuk! Elfogadással, szeretettel, pozitív megerősítéssel pedig fel tudjuk vértezni őket olyan önbizalommal és pozitív önképpel, ami segíthet megbirkózni a nehézségekkel. Még van egy nagyon praktikus tanácsom, amit a pozitív fegyelmezés tanfolyamon tanultam és nekünk nagyon bevált. Ne magát a gyereket dicsérjük (milyen ügyes vagy), hanem azt, amire képes (remekük megoldottad ezt a feladatot, igazán kreatív, ahogy rájöttél, hogy tudsz felmászni a fára). A végtaghiányos állapot egy csomó pozitív tulajdonságot erősít, mint például a kreativitás, a céltudatosság, az elszántság, úgyhogy ezeket erősítsük a gyerekben és ezekre erősítsünk rá a pozitív visszajelzésekkel. Ne arra fókuszáljunk, amiben gyengébb. Anyukámat idézném: „A világot nem tudom megváltoztatni, úgyhogy őt kell olyanná nevelnem, hogy megbírkózzon a kihívásokkal.”