Interjú Szűcsné Seres Ritával

Felnőttként vagy gyerekként találkoztál az alapítvánnyal?

Tizenkét éves korom körül neveztem először az alapítvány által hirdetett pályázatra és legnagyobb meglepetésemre első helyen végeztem a gobelin képemmel. A karácsonyi ünnepségen hirdették ki az eredményt, úgyhogy akkor voltam először az alapítvány évzáróján. Szeghalomról elég hosszú volt az út Budapestre, így csak ritkán jutottam el alapítványi rendezvényekre, de ezek után már volt elég bátorságom elmenni egy nyári táborba is, ahol megismerkedtem több hozzám hasonló gyerekkel.

Milyen táborok voltak ezek?

Voltam egyszer a Balatonnál, ami talán sporttábor volt és Budapesten is voltam informatika és sporttáborban, Győrben intenzív angol táborban. Boronkay Petire, Barabás Lőrincre emlékszem, őket ott ismertem meg és még néhány embert abból a generációból. Ők már egy elég összeszokott társaság volt, de ezt egyáltalán nem érzékeltették velem, rögtön azt éreztem, hogy én is tagja vagyok ennek a közösségnek és az első perctől kezdve el- és befogadnak.

Neked ezek szerint elég későn adatott meg az az élmény, hogy több hozzád hasonló adottságú gyerekkel találkozz. Ezt hogy élted meg kiskamaszként?

Egy hatalmas pozitív löketet adott, ami azután az egész életemre kihatással volt. Addig egy visszahúzódó szürke kisegér voltam, egy igazán félénk, csöndes szőke kislány. Ott pedig megláttam, hogy vannak mások, akiknek teljes és boldog életük van, vagányok, egyáltalán nem szégyellik azt, hogy milyük nincs vagy milyük van, hanem egy úgymond hétköznapi, normális életet élnek.

Neked mennyire határozta meg az identitásodat a végtaghiányod gyerekkorodban?

Szeghalom egy kisváros, ott nőttem fel, de senkit nem igazán érdekelt, hogy én végtaghiánnyal születtem. A családom, a barátaim nem nagyon foglalkoztak ezzel, ovis koromban még engem se zavart, de kiskamaszként már takargattam, szégyelltem, mindig lógott a ruháim ujja, amit nagyon sokáig nem tudtam megváltoztatni, annyira belémivódott gyerekkoromban. Hosszú út vezetett addig, míg elkezdtem feltűrni a pulcsik ujját, hogy kényelmesen tudjam használni a kiskezem is.

Képzeld nekem anyukám minden pulcsim vagy ruhám ujját levágta gyerekkoromban, így meg sem adta nekem az esélyt, hogy rejtegessem a kezem. Rengeteget varrt és kötött nekem és inkább mindenből háromnegyedes ujjú fazont választott (hogy aztán tovább tudjuk ajándékozni). Szóval én meg pont az ellentéted vagyok és nem bírom elviselni, ha valaminek lóg az ujja.

Én nem szerettem, ha megbámulnak. Mindenki kíváncsi volt, ami teljesen érthető és természetes emberi reakció. Én is ilyen természet vagyok, az én szemem is megakad azon, ami eltér a megszokottól. Gyerekként, kiskamaszként ezt teljesen másképp éli meg az ember, nekem fel kellett nőnöm; meg kellett érnem arra, hogy már ne rejtegessem a bal karomat és vállaljam azt, hogy valaki esetleg hosszabban megnéz, mert addig még nem találkozott végtaghiányossal. De most sem érzem úgy, hogy mutogatnám, inkább csak nem takargatom már.

Három gyereked van, gondolom ez nehéz is lenne. Jönnek a kérdések tőlük vagy az ő barátaiktól?

Persze, de sokszor nekem már nem is kell válaszolni a kérdésekre, mert a gyerekeim megteszik helyettem. Néha poénkodnak meg mesét költenek köré, hogy a cápa harapta le, meg ilyenek, de amúgy a legnagyobb természetességgel tudják mondani, hogy anya így született. Nekik ez tényleg annyira magától értetődő, hogy sosem kellett erről leülni velük beszélgetni vagy elmagyarázni, hogy miért van ez így. Anya ilyen és kész. Sok kérdést babavárás alatt, szülés után kaptam. Aki nem ismert, elképzelni se tudta, mit hogyan oldok meg, hogy boldogulok a picikkel.

Vidéken mennyi lehetőséged volt a ’90-es években hozzájutni sportolási vagy fejlesztő lehetőségekhez?

Berettyóújfalura jártam úszni és gyógytornára, de nagyon rosszul voltam a buszon, úgyhogy emiatt nem tudtunk rendszeresen járni. Talán emiatt is végeztem el már a gyerekek születése után a gyógypedagógiai asszisztens képzést. Ugyan az érettségi után dietetikus szakra jelentkeztem, meg is szereztem a képesítést, de nagyon rövid ideig dolgoztam a szakmában és inkább gyerekekkel szeretnék foglalkozni, ha visszatérek a munkaerőpiacra.

Most már szakemberként mit gondolsz, lett annak következménye, hogy végül nem jártál rendszeresen gyógytornára gyerekkorodban?

Persze, nagyon látszik a tartásomon és a bal oldalam gyengébb is, mint a jobb. Sajnálom, hogy a szüleim nem erőltették jobban, de azt is tudom magamról, hogy nagyon makacs gyerek voltam és ha valamiről eldöntöttem, hogy én azt nem akarom, akkor nem nagyon lehetett keresztülhúzni rajtam. Ráadásul akkoriban sokkal kevésbé volt játékos, gyerekközpontú a gyógytorna ott, ahova én jártam, úgyhogy túl sok élvezetet nem találtam benne. De most felnőtt fejjel elkezdtem itt Isaszegen tornázni, csoportos órára járok. Igyekszem javítani a tartásomon, az edző is nagyon figyel rám. Emellett ismerkedek a lovaglással is, ami tetőtől talpig minden porcikámnak jót tesz.

Hogy tért vissza az életedbe az alapítvány?

Amikor megalakult a zárt csoport, akkor ott elkezdtem aktívabban részt venni, ha új tagoknak kérdése volt, akkor válaszoltam rá. Aztán egy adománygyűjtő csoportnak voltam a tagja, amikor kerestek alapítványokat, szervezeteket, akiknek tudnának gyűjtést szervezni, én pedig bedobtam a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány nevét. Ennek kapcsán vettem fel a kapcsolatot Petrával. Rá nem emlékeztem gyerekkoromból, de azért tudtam, hogy ki ő, követtem az eredményeit. Egyik lépés jött a másik után, találkozó, évzáró, saját adománygyűjtő csoport. Ennek kitalálásában, szervezésében már aktívan részt vettem.

Honnan van ennyi energiád három gyerek mellett?

Annyira sok mindent kaptam az alapítványtól, hogy szeretnék mindent megtenni, hogy fennmaradjon ez a szervezet és vissza tudjak adni valamit én is a mostani gyerekeknek. Ez ösztönöz. A családomból merítek erőt és a varrásból, ami évek óta kikapcsol és feltölt.  A férjem mindenben támogat, sokat segít, a gyerekeink jófejek, érdeklődve követik a gyűjtéseket ők is. Ha ezzel tudok, tudunk segíteni, akkor hosszúak az éjszakák…